Dunaszerdahelyre mindig jó érzés eljutni a magyar drukkereknek, főleg úgy, hogy ha a csallóköziek a nemzet csapata, a Ferencváros ellen lépnek pályára. Mi is úgy éreztük, hogy erre érdemes lesz kilátogatnunk. Kivételesen nem a vendég, hanem a hazai szektorba vettünk jegyet, mint sok más Fradi-drukker. Szállást is foglaltunk, emellett már részletes tervünk is volt arra, hogy mit csináljunk programként, így már vártuk az indulást.
A népligeti rajtnál négyen jelentünk meg. Az igazi DVTK (Dolmányos Varjú Tisztelőinek Köre) fradista szekciója, Árpival, Rolival és velem, rajtunk kívül pedig még Mátét is nagyon érdekelte a mérkőzés és a túra.
Már a rajtnál nehézségekbe ütköztünk, miután egy szeméthalmazra helyezett üdítősdoboz miatt kezdett hisztizni velünk egy nagy valószínűséggel baszatlan hölgy, aki addig nem akart minket elengedni, amíg a mi szemetünket el nem vesszük onnan, és visszük el a legközelebbi kukáig. Ismétlem egy szeméthalomról. Sajnos én nem mertem megszólalni valamiért. A hölgy pedig lehet, hogy a Fárajó egy közeli rokona lehetett? Minden esetre elment, mi visszahelyeztük a fémdobozt a szeméthalomra és kilőttünk. Nyomattuk a különféle zenéket a kocsiban, hátul Máté és Roli próbált heccelni minket a hátsó sor menőségével (akkor is az első sor a király!), Árpi pedig koncentráltan vezetett. Révkomáromban az útfelújítás okán egy kisebb kikötői kalandba keveredtünk, hogy az úttalan utakról a főútra érve egy kicsit megpihenjünk, majd egyre inkább közeledjünk Dunaszerdahely felé.
A Csallóköz szívébe érve egy magyar étterembe vetettük be magunkat, ahol alaposan megebédeltünk, utána pedig irány a szállásunk megkeresésére. Amíg tekeregtünk össze-vissza a városban, nagy nehezen megtaláltuk a strandfürdő mellett a kis bungalónkat, bejelentkeztünk, majd a szállás mellé járó fürdőjegyekkel bevetettük magunkat a dunaszerdahelyi termálfürdő medencéibe. Közel három órás ázás után éreztük úgy, hogy ideje visszamennünk a szállásra, átöltözni és indulni a meccsre.
Úgy gondoltuk, hogy egy jó hangulatú meccsnek nézünk elébe, ugyanis erre a felkészülési mérkőzésre majdnem az összes jegy elkelt. Sokan jöttek Budapestről is, voltak fradisták a vendégszektorban, de a hazai oldalon is sok volt a zöld mezes, zöld sálas, vagy a vegyesen öltözött drukker.
Ismét felcsendült az Ismerős Arcok slágere, a Nélküled, mely a DAC-drukkerk himnusza is lett, majd utána kezdetét vette a mérkőzés úgy, hogy a dunaszerdahelyi ultrák énekelték el a Fradi-indulót. Persze a vendégszektorból is szóltak a Déácé rigmusok. A meccs sajnos nagyon lagymatag volt. Összességében azt tudjuk összegezni, hogy a sárga-kékek jobbak voltak a pesti zöld-fehéreknél és Erik Pacinda bombagóljával 1-0-ra megnyerték a mérkőzést. Meccs után felhangzott a Beatrice slágere, az Azok a boldog szép napok, amelyet több szurkoló telitorokból üvöltött. (akkor is, azért is, Beatrice!)
A meccs után egyből a szállásra mentünk, levettük a meccs-felszerelést, és bevetettük magunkat a városba. Gondoltuk benézünk néhány játékterembe, hátha egy kis zsebpénzt tudunk szerezni. Na jó, én nem, mivel én nem szeretem az ilyen hazárdjátékokat. Az első helyen nem sok esélyt éreztünk, eléggé bűnbarlang kinézete volt. Már a belépéskor egy ledér öltözetű fiatal lány próbált minket kínálni a horror áron árult üdítőkkel, majd Máté dühösen könyvelte el, hogy itt ma nem fogunk nyerni. Na jó, Árpi elvitt onnan 10 €-t, ezek után jobbnak éreztük távozni a helyről.
A belvárosban sem egy szívderítő helyre tértünk be, de ott sem mosolygott ránk Máté kedvenc Lucky Lady-je, onnan üres kézzel távoztunk, de a helyen főképp cigányok voltak, akik magyarul és szlovákul vegyesen dörmögtek össze-vissza.
A harmadik hely egy plázában volt a város határában. Már kulturáltabb kinézete volt, de oda is csak úgy tudtunk feljutni, hogy a parkolóházból. Ott sem volt szerencsés a brigád, így jobbnak láttuk hazaindulni. Előtte még betértünk egy hamburgereshez vacsorázni, majd a szállásra visszatérve bevetettük magunkat az ágyba, és mint akit kiütöttek, aludtunk reggelig.
Reggel egy frissítő zuhany és egy kis reggeli után kijelentkeztünk a szállásunkról, majd elindultunk visszafelé a határ túloldalára. Gondolkodtunk, hogy merre menjünk ma, kiránduljunk-e egyet? Első választásunk Komárom lett volna a Monostori-erőddel, de a drága belépők miatt inkább elvetettük, hiszen mégis csak hónap vége volt számunkra. Végül arra a döntésre jutottunk, hogy Tatabányára látogatunk el, mivel még nem nagyon jártunk fent a Turul-emlékműnél. A GPS-ünk nagy torlódást jelzett Révkomáromban, így Győr felé vitt el minket a navigáció, így Vámosszabadinál léptünk be Magyarország területére. Onnan egy kis bolyongást követően felmentünk az autópályára, így már robogtunk Komárom-Esztergom megye székhelye felé. Még a hegymászás előtt beültünk ebédelni, majd onnan mentünk fel a Turulhoz. Ha a város nem lenne egy panelrengeteg, akkor azt mondanám, hogy gyönyörű lenne a kilátás, de így is el lehetett látni jó messzire. Közben sziklamászók csoportja érkezett, a szoborhoz, mi pedig úgy gondoltuk bemegyünk a Szelim-barlanghoz. Ezt is gyorsan megjártuk, majd a régi 1-esen közeledtünk Budapest felé. Túl voltunk ezen a kiránduláson is. Nem éreztük rosszul magunkat, de vegyes érzelmekkel érkeztünk haza. De lesznek még jó túráink, sok mindent tartogat számunkra ez az ősz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése