Várdai pancsolás és kárpátaljai körutazás

Kisvárda-Master Good - Ferencvárosi TC, OTP Bank Liga, 4. forduló, 2018. augusztus 11.

Vissza nagymamám szülőföldjére! Már nagyon vártam a Kisvárda elleni bajnoki mérkőzést, mert saját csapatomat, Szabolcs megyébe kísérhettem el hosszú idő után. Rolival és Árpival gondolkoztunk azon, hogy még mivel lehetne feldobni ezt a kis kirándulást, végül arra jutottunk, hogy itt az idő arra, hogy az útlevelem szüzességét elvegyük és pecsét kerüljön bele (ha már sem a macedónok, sem az albánok nem raktak bele), így a lefújást követően átmegyünk Ukrajnába, vagyis Kárpátaljára. Indulás előtti héten a szállásunk is le lett foglalva, egy Ungvár melletti településen, Kincseshomokon (vagyis ukránul Holmok). De még a meccsre jegyet is kellett szereznünk, amit végül a hazai szektorba tudtunk megoldani, a kisvárdai stadion alacsony befogadóképessége, és még kisebb vendégszektora okán.

Már reggel gyülekeztünk a Népligetben, hogy elindulhassunk a több, mint 300 kilométeres útra. Egy kicsit még bíbelődtünk a Bluetooth csatlakozóval, amelynek köszönhetően az út során a telefonom szolgáltatta a zenei aláfestést, majd elindultunk. Rögtön Újpalotánál megálltunk, hogy megreggelizzünk a KFC-ben, majd irány tovább az autópályán, amelyen hatalmas volt a forgalom. Gondolkoztunk azon a többiekkel, hogy ennyien tartanak Kisvárdára, a meccsre? Egy jármű a sok közül biztosan, hiszen a sztrádán összefutottunk a Fradi futballistáit szállító busszal is. Nem sokkal a miskolciak elágazás után félreálltunk egy pihenőhelyen, ahol sasok szálltak a fejünk fölött a természetvédelmi körzetben. Gondoltuk ez jó jel az esti meccs előtt. Itt már éreztük, este nyerni fognak a Zöld Sasok! Eléggé korán érkeztünk a szabolcsi városba, így terveink szerint bevetettük magunkat a várdai termálfürdőbe, ahol jókat pancsoltunk.

A belépőt a SZÉP-kártyámból kifizettem, ahogyan egy kabint is a brigádnak. Utána irány a medence, közel 15 év után ugrottam ismét fejeseket Árpi legnagyobb megdöbbenésére. Végül Rolit is becsalogattuk a mélyvízbe. Úsztunk rendesen, majd jöhetett egy kis lazulás a termálmedencékben. Ebédre pedig elfogyasztottam életem legborzalmasabb gyros-tálját, aminél csak a kiszolgálás volt rosszabb. Ingerült, bunkó pultosok, nem tudjuk, hogy egy strandoló mivel szolgált rá az ilyen bánásmódra, még akkor is, amikor udvariasan fárad a standhoz.
A "pancsolás" közben összefutottunk felvidéki Fradi-drukkerek egy kisebb csoportjába, akik éppen akkor egy születésnapot is ünnepeltek és egy kalandos úton készültek hazatérni, de idehozta őket a Ferencváros szeretete. Csatlakoztunk hozzájuk, majd nem sokkal este hat előtt éreztük úgy, hogy ideje elindulnunk, hogy elmenjünk a meccsre.

Egy kis tekergés után tudtuk csak megtalálni a Várdai Aquacinema mellé felépített létesítményt, pedig a fürdőből még láttuk is. Hagyhattuk volna a kocsit a strand parkolójában is, de inkább odébb álltunk egy kis utcába, ahol átöltöztünk fradista felszerelésbe és elindultunk a Várkertbe. Még benéztünk a régi stadionhoz és a vár romjaihoz, onnan pedig elindultunk az új várdai stadionba. A jegyünk, mint említettem a hazai szektorba szólt és a hazaiak eléggé barátságosan fogadtak minket. Egyedül egy idős bácsi szólt be nekem, miután eleresztettem, az előttünk melegítő fradisták felé egy "Hajrá Fradi!"-t. Azon túl nekem annyira nem tetszett ez az aréna. Túl kicsi, a piros fal pedig csak rondította a kinézetét. Emellett könnyű szerkezetű volt, így eléggé erős volt a korrupció illata, hogy olcsóbban megcsinálták, mint amennyit a papírra vetettek, de a Kisvárda végre hazai pályán játszhatott, de ez nem lesz jó arra az esetre, ha mondjuk ismét jön egy nagyobb tábor, mint mondjuk a Diósgyőr, Újpest, vagy mint most, a Ferencváros. A hangosítás is a régi időket idézte, mint a régi MÁV-állomásokon, ezt is kispórolták. Mint mostanában minden stadion-avatón, papi áldás következett. A város vallási vezetői, köztük a görög katolikus és a református püspök, valamint a római katolikus plébános megáldotta a pályát, közösen elmondták a drukkerek a "Mi atyánk"-ot, majd jöhettek a csapatok és kezdetét vehette a mérkőzés. A szurkolókkal elég jól el tudtunk beszélgetni, nem kötöttek belénk, mert fradisták vagyunk. Sőt! Amikor a várdai tábor zendített rá az "Újpest Hooligans, hahaha!" rigmusra és a "Ki nem ugrál sz@r újpesti!"-re, már a Fradi B-közép tiszteletét is megkapták. Közösen szidta az Újpestet a hazai- és a vendégszurkoló.
A Fradi, mint már jó ideje Thomas Doll alatt nem játszott a legjobban, a sereghajtónak is voltak lehetőségei bőven, de a félidőben még az emberelőny ellenére is 0-0 volt és még a hazaiaknak is akadtak lehetőségeik.

Félidőben kinéztünk a büfé felé, ami oldalanként csak egy van a szurkolókra, de a kínálata is eléggé gyenge volt. (ezt is kispórolták) A szikkadt perecről pedig ne is beszéljünk! Én utána elnéztem egy kicsit oldalra, ahol felfedeztem a mentőbejáratot, ahol akár be is szökhettem volna a pályára. De azért jeleztem a biztonsági őr felé, hogy eszem ágában sincsen oda beszökni. (túl rendes vagyok)

A második félidőben már egy kicsit kezdett játszani a Fradi és Leo góljával meg is szerezte a vezetést. Többed magunkkal ugrottunk talpra a kisvárdai szurkolók között, legutóbb ilyet St. Pöltenben éreztünk, mikor a Rapid meccsére látogattunk ki. Nem sokkal utána egy eléggé (khm.) véleményes büntetőből Davide Lanzafame állította be a 2-0-s végeredményt. Még a végére is maradt egy piros lap, miután az egyik várdai fejbe rúgta a Fradi játékosát, így a hazaiak csak kilencen fejezték be a meccset. Meccs után sikerült egy közös fotót is készítenünk egyik ismerősömnek köszönhetően Fernando Gorriaránnal, majd miután az autónkhoz csak a klubházon át tudtunk visszajutni, így még elkaptunk néhány Fradi-játékost egy-egy közös képre.

Meccs után már nem volt más, mint irány a határ, várt ránk a puha ágyunk Kárpátalján. Előtte még egy benzinkúton feltankoltunk ételből-italból is, elvégeztük a szükségleteket. Úgy néz ki, hogy jól döntöttünk (bolt híján), mivel a határátkelés nem éppen egy-két perces volt. Közel 45 perc tötyörgés után a magyar oldal átengedett a senki földjére, majd az ukránon kaptunk egy cetlit, amit le kellett pecsételni a határőrökkel. Először jött az útlevél vizsgálat, majd miután már nem állított meg minket senki elindultunk az állomás végébe. Ott a határőr megtagadta a belépésünket Ukrajnába, mivel hiányzott még egy pecsét a kis papírról, amit odaadtak nekünk.

Tolattunk vissza. Próbáltuk az angolul nehezen beszélő ukrán vámosoknál kiérdeklődni, hogy mit kell csinálnunk? Majd jött egy olyan, aki beszélt angolul és egyenesen le is baszott minket, hogy mi a francért kellett Ukrajnában foglalnunk a szállásunkat, miért ilyen későn lépjük át a határt, hogy a francba merészelünk Ukrajnába menni? Végül lepecsételték azt a papírfecnit, átadtuk a határőrnek, felnyílt a sorompó és beléphettünk észak-keleti szomszédunk területére. Az utak pocsékak voltak, a KRESZ-nek még legkisebb jelét sem láttuk. Meg kellett állapítanunk, hogy Ukrajnánál még a Balkán is kulturáltabb. Még a határon jeleztük a szállásunk felé, hogy késve fogunk érkezni a lassú határátlépési procedúra okán. Helyi idő szerint hajnal 2 előtt érkeztünk meg Kincseshomokra, egy Ungvár melletti kis településre. A panzió eléggé pöpec volt, olcsó, de amikor az ukrán nemzetiségű magyarul (és angolul bevallása szerint) nem beszélő recepciósnő meglátta a magyar útlevelünket lehetett látni az arcán az undort, hogy miért szállnak meg itt magyarok. Szerencsére egy kárpátaljai magyar alkalmazott-hölgy segített nekünk, fordította az ukrán nő mondatait, de a recepciós arcán továbbra is lehetett látni az undort.
Megkaptuk a kulcsunkat, leparkoltuk hátra a kocsinkat, majd felmentünk a szobánkba, ami jól felszerelt volt. A felhevült italainkat, gyorsan be is raktuk a hűtőbe, ami reggelre iható állapotba került. Próbáltunk aludni egy jót, de az izgalmas nap után nehezen jött álom a szemünkre.

Reggel 8-kor már keltünk, és utána mentünk le reggelizni. A tegnap este rajtunk segítő magyar lány volt a felelős az étteremért és most is segített nekünk, hogy bőségesen tudjunk reggelizni. Nagyon sokat tett a kényelmünkért és a jókedvünkért, nem úgy, mint ukrán nemzetiségű kollégája, aki az esti undor után még három törölköző ellopásával is meg akart minket vádolni. A magyar nemzetiségű takarítónők ott próbálgatták a mi igazunkat állítani, hogy abba a szobában, ahol mi voltunk, nem helyeztek el. Én pedig még angolul sem tudtam kiállni magamért, mert a hölgy túl hülye volt, hogy nyelveket tanuljon. De szerencsére a takarítók kiálltak a mi igazunkért, így végül a nemzetünket jól láthatóan gyűlölő hölgy elengedett minket. De akkor is megb@szhatja a jó édes k*rva anyját!
Már rögtön úgy gondoltuk, hogy meg kell tankolni a kocsit, így az első benzinkútra beálltunk Ungvár előtt. Persze rögtön nyomtuk volna az üzemanyagot, de nem jött a pisztolyból.

A kutas valamit mormolt ukránul és nézte, hogy miért bámulunk erre bambán, hogy miért nem értjük? Végül benéztünk a boltba, ahol az angolul valamennyire makogó kiscsaj szintén lebaszott, hogy én hülye miért nem tudom, hogy előre kell fizetni és aztán tankolni? (bocsánat, hogy nálunk mást szoktunk meg) Kifizettük, megtankoltunk, plusz még felfedeztük Ukrajna szépségét, az olcsó árakat. Még Árpi és Roli visszamentek a kútra, ahol abból a pénzből, amit Magyarországon veszel egy doboz cigit, itt a BENZINKÚTON vettek két doboz cigit, egy fél literes üdítőt és egy kis rágcsát. Ukrajna fényévekkel olcsóbb, mint Magyarország, de mondjuk itt a bérek is ugyanolyan kicsik, mint az árak. Elindultunk Ungvár felé. Már a városhatárnál is eléggé giccsesen kinéző görögkeleti templomokat láttunk, ami nagyon kitűnt a városképből. Kimerem mondani, hogy ez a hely egy óriási putri. Nem akarom megsérteni az ungváriakat, de ahogyan kinézett a város, a Nyócker is kultúráltabban nézett ki. Letettük a kocsit a Petőfi térnél, majd Árpi GPS-ének köszönhetően egy kis kerülő úton jutottunk el a Lehoczky-kastélyhoz. A kastély környéke eléggé rendezett volt, bent pedig eléggé bőséges volt a magyar történelmi tárlat. Persze az ukránok nem írták ki magyarul, de legalább a pénztárban anyanyelvünkön tudtunk jegyet venni.

Egy jó időt elvoltunk Ungváron, sétáltunk a főutcán, ami a környékhez képest szintén rendezett volt, majd visszatértünk az autónkhoz, amit szerencsére rendben találtunk meg, és elindultunk úttalan utakon Munkács felé. Itt már nem terveztünk benézni a városba, elég volt nekünk a vár, amelyen szomorú látvány volt számunkra a kitűzött ukrán zászló. Nagyon sok Petőfi-emlékmű volt itt, miután egy évig itt lakott nemzetünk nagy költője, de még Kazinczy Ferenc is raboskodott e falak között. Órákat töltöttünk el, még egy üdítőt el is fogyasztottunk a vár kocsmájában, ahol egy kicsit sötét volt, de az egyik kalitkában még egy denevért is felfedeztünk. Az egyetlen negatívum az volt, amikor a magyarul nem beszélő, angolul valamit alig értő pénztáros nő kifizettetett velünk egy kis "magyar adót", vagyis plusz egy jegyet. Íme az ukrán vendégszeretet.

Miután leereszkedtünk a hegyről, elindultunk Beregszász felé, de még előtte a szemközti benzinkúton szereztünk némi élelmet és hideg vizet, mert a nagy hőségben az is szükségletté vált. Közel fél óra autókázás után begurultunk a kárpátaljai magyarság központjába, ahol egyből bevásároltunk otthonra, majd elindultunk a belvárosba, ahol egy olasz étteremben úgy gondoltuk, hogy megebédelünk, de egyből közölték, hogy nincs pizza. ("HOGY MIIIIIII???????") Ehelyett megelégedtünk egy kis csirke steakkel is, de egy olasz étteremben nehogy már ne legyen olasz kaja!

De így is jó volt, az aranyos magyar pincérlány pedig minden óhajunkat igyekezett teljesíteni (bizonyos határon belül :P) Az ebéd után még egy kicsit sétáltunk a főutcán, majd a Sparban feltankolva elindultunk Luzsanka felé, hogy visszatérjünk Magyarországra. Nem gondoltuk, hogy szinte ott fogunk megöregedni, mivel több, mint három és fél órán át tartott, hogy átérjünk Beregsurányba. Pedig terveink szerint még megleptük volna egy-két rokonomat azzal, hogy benézünk nagymamám szülőfalujába és meglátogattam volna dédszüleim nyughelyét is. De a határőrök átírták a tervünket, így az időszűke miatt rögtön felmentünk az autópályára és robogtunk haza. Nyíregyháza után úgy gondoltuk egy benzinkúthoz betérünk, hogy könnyítsünk egy kicsit magunkon, de itt találtuk a magyar mulatós nem tudom minek nevezzemét, Fekete Pákót, aki éppen egy rugós gyerekjátékon pózolt gyermeki mosollyal az arcán. Mialatt vacsoráztunk, Roli és Árpi elkapták őt egy közös képre. Majd mi is továbbálltunk. A miskolci elágazás környékén úgy gondoltuk, hogy felhívjuk a brigád kispesti szekcióját, akik Mezőkövesdre kísérték el csapatukat, hogy merre járnak és össze tudunk-e futni? Végül Hatvannál futottunk össze, ahol élménybeszámolót tartottunk egymás túráiból, hogy hogyan teltek. Ők 1-0-ra nyertek a matyók ellen és előtte ők is pancsoltak egyet Zsóry-fürdőn, akár csak mi Kisvárdán, csak mi 2-0-ra nyertünk. :) De így is barátian ott lihegünk egymás nyakán. Miután mindketten kiálltunk a benzinkútról egy kis verseny kezdődött, ami után ide-oda előzgettük egymást, de ők utána lemaradtak, gondoljuk az M31-esen át mentek át az M0-ra, hogy hazavigyék Marcit. Mi pedig elfelejtettük felajánlani Máténak, hogy ha egy kicsit gyorsabban haza akar érni, akkor velünk nyugodtan jöhet Pestre. Végül ő maradt barátjuk, Krisztián kocsijában. Körülbelül este 11-kor érkeztünk meg Zugló-vasútállomáshoz, ahol Rolival kiszálltunk és elindultunk hazafelé.

Valamelyest sajnáltuk, hogy véget ért ez a túra, mert nagyon jól éreztük magunkat. Gondoltuk megnézzük Kárpátalját, de egy kicsit csalódtunk. De nem azt mondjuk, hogy rosszul éreztük volna magunkat. Egyszer talán visszatérünk, de akkor is Ungvárt messzire kerüljük. És akkor reméljük nem kapunk "magyar adót" sem. Ezt mindenféle-képen át kellett élnünk.