Hosszúhétvége Berlinben

Hertha BSC - FC Augsburg, Bundesliga, 32. forduló
FC Viktoria 1899 Berlin - FC Energie Cottbus, Regionalliga Nordost, 32. forduló

Ismét eljött az idő, útra kelt kis brigádunk. Az úticél ezúttal a német főváros Berlin volt, ahol már egyszer jártunk, de az csak egy szó szerinti villámlátogatás volt, hiszen közel 7 órát tölthettünk csak el a városban. Idén hosszabb távra terveztük és úgy, hogy kilátogatunk a brigád történetének első Top 5-ös élvonalbeli meccsére, amely ebben az esetben a Bundesliga volt. Kétszer már jártunk Bundesliga 2-es mérkőzésen, alacsonyabban rangsorolt ligák élvonalbeli meccsein, de a Top 5 (angol, spanyol, német, olasz, francia) még nem. Hiába voltunk már Európa Liga, (SK Rapid-Harkov), Bajnokok Ligája (Dinamo Zagreb-Arsenal - többieknek még Dinamo Zagreb-Juventus, Austria Wien-Atlético Madrid), vagy a tavaly nyári Európai Szuperkupa-döntő meccsen (Real Madrid-Manchester United), a brigádnak ez volt az első Top 5-ös ligameccse. A szervezést már hónapokkal az indulás előtt elkezdtük, hiszen tanulva a prágai esetünkből, hogy már kétszer áthelyeztek olyan mérkőzést más időpontra, amelyet kinéztünk, ezúttal egy hosszú hétvégét választottunk Németország fővárosában. Már csütörtökön odautaztunk, így akár egy péntek esti mérkőzésre is ki tudtunk volna látogatni, de maradt a szokásos szombat 15:30-as időpont a kezdőrúgáshoz. Valamennyire néztünk egy nagyot decemberben, hogy a MÁV anyagi okokra hivatkozva eltörölte az esti Metropol EN németországi részét, így ez a vonat már csak Prágáig közlekedik, de találtunk egy olyan szerelvényt, amely reggeli indulással nappal közlekedik Berlin felé. Igaz már borsosabb volt az ára, mint a SparNight-nak, de azt a 78 €-t is még ki lehet fizetni. Örömömre, a csehek kiharcolták a MÁV-nál, hogy a Szobnál bejövő és kimenő vonatok ne kerülőúton a Keletibe, hanem a Nyugatiba érkezzenek és induljanak. Bár nekem a másik sincsen messze, de a Nyugati pályaudvar gyorsabban elérhető, mint a (mondhatni) főpályaudvar, így számomra ez tökéletes volt. Emellett a szállás is le volt foglalva, vonatjegy is meg volt véve, így már várhattuk az április 26. reggeli indulást.
De még volt pár dolog, amit be kellett szerezni. Mivel a borsos berlini árak miatt úgy gondoltuk, hogy viszünk néhány konzervet magunkkal, valahol azt meg kell melegíteni. Szállásunkon nem lett volna rá lehetőségünk, így Marci felvetette, hogy vehetnénk egy rezsót. Végül apa kölcsönadta a sajátját, így ezt ingyen megoldottuk. 

Már 7 órakor gyülekeztünk a Nyugati pályaudvar főbejáratánál. Teljesen megtömött táskával, Tescós szatyromban hozva a rezsót és az útravalókat estem be. Kényelmetlenül jöttem a villamoson, hiszen a teletömött táskában, elég érdekesen tudtam csak elhelyezni a konyhai eszközt, így normális fogást nehezen találtam rajta. Még szerencse, hogy Máté az út további részében segített nekem vinni ezt a felszerelést. (Köszi! :) ) Még egy gyors étel-, újság vásárlás és máris felpattantunk a Hungária EC szerelvényére, amelyen az odafelé irányban kabinos kocsit kaptunk.

Máris lehuppantam az ablak mellé, majd várhattuk az indulást. Előkerültek az italok, előkerült Jani bluetoothos hangfala, így remek hangulatban róttuk a kilométereket a határ felé. Szlovákiába átérve kezdtünk egy kicsit bepunnyadni, hiszen valahogy ki kellett pihenni a tegnapi munkanapot, a készülődést és a reggeli korán kelést. Végül Pozsony után elindultunk Janival és Rolival felfedezni a büfékocsit, amelynek bizonyos szempontból borsos, de azért megfizethető árai is voltak. Én megittam két narancslevet, Roliék is kikérték a maguk italát. Így léptük át a szlovák-cseh határt. Én még Brno előtt visszamentem a kabinunkba, ahol Marci és Máté már kényelmesen elhelyezkedtek, majd egy öregúr ült be közénk. Bár szaglott egy kicsit (öreg szaga volt), de eléggé lenézően nézett ránk, majd nem sokkal később fogta magát, és átült egy másik kabinba. Legalább tőle megszabadultunk. Közben néztük a tájakat, amelyeket az elmúlt években este nem láthattunk. Olyan gyönyörű hegyoldalban felépített patak parton lévő házakat láttunk, amelyekbe szívesen beköltöztünk volna, ha nem a vasút mellett építették volna fel. Emellett a vízesések, legelő tehenek látványa, a gyönyörű cseh falvak, a csordogáló patak lenyűgöztek minket. Pardubicébe érkezve nosztalgiáztunk egy kicsit a tavalyi prágai túráról, majd a cseh fővárosba érkezve mutogattuk Máténak a házak mögül kikandikáló Viktoria Zizkov stadion kandellábereit, emlékeztetve "legkedvesebb" futballélményeire. :)

Prágát is gyorsan elhagytuk és robogtunk Németország felé. Drezdában kaptunk egy precíz német útitársat. Hiába volt még hely a vonaton más fülkében, hiába volt még egy hely neki a kabinban, de neki mivel volt helyfoglalása, mindenképpen az a szék kellett, amin én ültem. Innentől jobbnak láttam, ha a folyosóra ülök. Aztán bumm, jött a túra egyik nem várt része. Drezda után letérítették vonatunkat a pályájáról, ugyanis baleset történt azon a szakaszon, amin mentünk volna. Így egy órára félreálltunk egy vágányon, amely valahol egy külső rendező-pályaudvarnál volt Drezda és Berlin között, majd egy nagyobb kerülőúton vitték el a vonatot, elindulva az ellenkező irányba. Már olyan helyeken is mentünk, ahol több volt a lengyel felirat, mint a német nyelvű tábla.

Már néztünk egymásra, hogy "Hova visznek minket?", aztán mikor már a berlini S-Bahn kocsiszíne és a Schönefeld reptér mellett mentünk el, már azt gondoltuk, hogy mindjárt megérkezünk. Ja, persze! Még megkerültük fél Berlint, hogy aztán bő két órás késéssel megérkezzünk a Hauptbahnhofra. Valahogy még próbáltunk felocsúdni a hosszú út után, majd Jani vezetésével betértünk az Információs pontra. Ott eligazítottak minket, majd megvettük a jegyünket az S-Bahnra, hogy elmehessünk a szállásunkra. Majd elmentünk arra az állomásra, amely papíron közel van a szállásunkhoz. Nagyon is... A fél környéket be kellett gyalogolnunk ahhoz, hogy ott lehessünk.
Végre megérkeztünk a Hotel Eden am Zoohoz. Hosszú utazás után nagy nehezen becsekkoltunk (mivel nehezen került elő a recepciós hölgy), majd végre elfoglalhattuk a szobánkat. Négyen úgy döntöttünk, hogy első nap nem konzerv kaját szeretnénk vacsorázni, Marci kivételével négyen elindultunk valami vendéglátó helyiséget keresni. Jani a szállás keresés közben talált egy burgerest, de sajnos a késői érkezésnek köszönhetően, mire odaértünk volna, az a helyiség bezárt. Még egy útbaigazítás alatt Mátéval láttunk egy török gyroszost, ahová végül betértünk és itt ettem meg életem egyik legjobb dönerét. Borjúhúsból készült, pita helyett török kenyérben felszolgálva, isteni szószokkal. Többször is betértünk ide. Még itt megnéztük az Arsenal-Atlético Madrid EL-elődöntő második félidejét, amelyet Máté végigizgult, majd a vacsorát és a meccset követően visszatértünk a szállásunkra és szépen lassan mindenki beájult.

Másnapi programunkban elsősorban városnézés volt a terítéken. Elsőként én ébredtem fel olyan 9 óra körül, majd szépen lassan ébredtek a többiek is. 10 óra után indultunk le egy boltba bevásárolni. A tőlünk másfél saroknyira lévő Netto szupermarketbe többször is betértünk, hiszen elég barátiak voltak az árak. Persze a pénztárosnő nem volt eléggé az, mikor látta, hogy Marci a megtakarított apróival akart fizetni. Rolival és Mátéval meg is mosolyogtuk a szituációt. Persze Magyarországon örülnének a pénztárosok, ha valaki apróval akar fizetni, mivel lenne miből felváltani. Úgy néz ki ez Németországban másképp működik.

A gyors reggeli után vettük nyakunkba a várost. Közelünkben volt egy metróállomás az U1-es Uhlandstraße-i végállomása. Miután jobban felfedeztük a várost, ez volt a kiindulási pontunk bárhová is mentünk. Itt vettük meg a három napra érvényes Welcome Card-ot, amely kedvezményes (és többször ingyenes) múzeumi látogatást és pl. a Herthához kedvezményes jegyvételt is biztosított, valamint tömegközlekedési jegyként is funkcionált a BVG és az S-Bahn járataira. Innen egy átszállással eljutottunk a híres Potsdamer Platzra. Először az utolsóként megmaradt NDK-s őrtornyot szerettük volna megkeresni, de sajnos nem találtuk meg. Bár az internetes oldalak szerint itt kéne annak lennie, de nem volt ez sehol. (végül Rolival kaptunk egy fülest, de erről majd később) Innen először a berlini fal emlékművéhez mentünk, hiszen ebben eléggé emblematikus helyszíne a tér a német történelemnek. Itt törték be előszöt. Gyors fotók, majd a fal nyugati oldalán elindulva

megtekintettük a holokauszt emlékművet (ott volt valami melegek emlékműve is, amelyet inkább távolról elkerültünk), majd megérkeztünk a Brandenburgi kapuhoz, ahol lőttünk is egy csoportképet. Hétköznap dél körül itt még nem volt (olyan) nagy tömeg, majd elindultunk a Reichstaghoz. Út közben láttuk, ahogy az egyik migiri nyúlja le a turistákat nem kis pénzzel, majd egy közös fotó az ott ülő medvével, és megérkeztünk a német Parlamenthez. Gondoltuk hátha mi is csinálhatunk illegális bevándorló módjára egy közös szelfit Merkel asszonnyal, de úgy néz ki a magyar turistákhoz nem jön csak úgy ki. Gondoltuk felnézünk a kupolába, de olyan szigorú biztonsági átvilágításon kellett volna átesnünk, hogy inkább az idő hiányában ezt elvetettük. Innen gyalog vettük nyakunkba a várost és elindultunk a Checkpoint Charlie felé. Út közben találtunk egy árust, aki régi ereklyéket, köztük NDK-s katonai tányérsapkákat is árult és ingyen megengedte, hogy fotózkodjunk velük. Máté a tornatanár nézésével, a tányérsapkában bőven elmehetett volna szovjet tábornoknak is. :D De még odatartva megtaláltuk a Trabi-World-ot ahová kötelezőnek éreztük, hogy betérjünk. Még a sarkon magasan egy sárga Trabant állt kiállítva, olyan lilás hátsóablakkal, mint a mi régi

Trabink. Hívtam apát, hogy ezt elmondjam neki, és ő meg azt mondta, hogy az a kocsi valószínűleg az, amely a miénk volt még 20-25 évvel ezelőtt. A múzeumba belépve, miután a jegykezelő megtudta, hogy magyarok vagyunk a kelet-német időkben esedékes magyarországi kirándulásairól kezdett mesélni nekünk, a Balatonnál töltött nyarairól, hogy járt Szegeden, Budapesten. Mesélt a nagy magyar futballistákról és elkezdte felsorolni a 60-as évek magyar válogatottját, hogy nagy rajongója volt Albertnek, Mészölynek, Fenyvesinek. Majd benéztünk a múzeumba a Trabi-csodákhoz. Rendesen megmosolyogtuk a Ferrabit, a Trabi elejű, de Ferrari hátsójú sportkocsit, amelynek tényleg mókás a formája. De a régi NDK-s rendőrtrabi, vagy a Hofi Géza által a Piál a Föld című műsorában említett katonai terepjáró Trabant. "Ezzel támadni, oké. De ezzel menekülni... te jó Isten!"
Persze mindannyiunk beült a kiállított Trabiba és készültek a mókás képek, hiszen az Exotic is megénekelte, hogy "Trabanton szállni élvezet!" Ahhoz képest, hogy milyen rövid a kiállítás, annál hosszabb időt töltöttünk itt el. Nagyon élveztük, ezt kár lett volna kihagyni! Jó móka volt! De még várt ránk a Checkpoint Charlie.
Miután véget ért a II. világháború, Németországot és Berlint négy felügyelő szervre bízták. A szovjetek kapták meg a keleti részt, amely szocialista vezetés alatt állt, ez lett az NDK, míg a nyugati hatalmak felosztották egymás között a velük azonos oldalt, északon a britek, középen a franciák, délen pedig az amerikaiak ellenőriztek. Utóbbiaké volt a Checkpoint Charlie is, vagyis az ellenőrző pont. Itt amerikai katonáknak öltözött személyekkel készíthették közös fotót 5 €-ért és még 3-ért kaptál hat pecsétet az remélhetőleg már útleveledbe. (amerikai, francia, brit, szovjet, kelet-német és a hivatalos Checkpoint Charlie pecsét) Én életem első útlevelét vittem, amely kiadásakor még csak hat éves voltam és 2000 nyarán járt le. A fazon miután megnézte a fotót, rám nézett és csodálkozott, hogy abból a gyerekből, hogy lett ekkora állat? Roli is egy hasonló útlevelet hozott. Miután a fotó és a pecsételés megtörtént, Jani talált egy ír pubot, ahol alaposan megebédeltünk. Nagyon finom sajtburgert hoztak, ami a ház specialitása volt. Közben a hangszórókból szóltak a jobbnál jobb pub & roll dalok, többek közt a Dropkick Murphys slágerei is. Nagyon élveztük. A kajálás után találtunk egy nagyon olcsó ajándékboltot, ahol bevásároltunk az otthoniaknak mindenféle ajándékot, majd elindultunk a

Fiedrichstraße vasútállomás felé, amelyet azért is útba kellett ejtenünk, hogy eljussunk az Alexanderplatzra, de a ketté osztott Németország történelmében is fontos, hiszen ez volt a nyugat kapuja keleten. A metróállomás a nyugat-berlini hálózathoz tartozott és ez volt az egyetlen hely, ahol megálltak a szerelvények a keleti oldalon. Igaz, a felszínre már nem jöhettek fel és itt nyüzsögtek az esetleges szökési kísérletek miatt a Stasi-ügynökök (kelet-német ÁVH), de a nyugati fiatalok az itteni árusoktól olcsón vehettek alkoholt és dohányárut. Még kívülről megtekintettük a ma már múzeumként funkcionáló Könnyek csarnokát, ahol a kelet-német polgárok elbúcsúztak a nyugaton élő rokonaiktól, akik innen estek át az útlevélkezelésen és mehettek fel a peronokhoz, ahonnan két elválasztott vágányról indultak a vonatok nyugatra. Persze a keleti hatóságok nagyon ügyeltek arra, hogy itt semmilyen felvétel ne készülhessen, de néha a Stasit is ki lehetett játszani. Mi másik irányból mentünk fel a peronra és szálltunk fel az S-Bahnra és irány az Alexanderplatz. Gondoltuk benéztünk volna a TV-toronyhoz, de az éppen magánrendezvény miatt zárva volt. Így elindultunk a Spree-folyó felé és a Múzeumszigetre. De útközben megnéztük (kívülről) a városházát és a helyi katedrálist. A Múzeumszigetre érve először a

Pergamen-múzeumot akartuk megnézni. Beálltunk a sorba, ahol 15 perc várakozás után meguntuk a tétlenkedést és továbbálltunk. Végül kiderült, hogy mi a Welcome Card miatt megkerülhettük volna a sort, de már mindegy. Inkább a Neues Museum-ot választottuk az ókori görög és egyiptomi tárgyakkal, köztük a tankönyveinkből már jól ismert Nefertiti-királynő szobrával. Érdekes volt! Még megpróbáltunk volna elmenni az NDK-Múzeumba, sajnos az időnk már nem engedte és záróra volt. Így visszamentünk az S-Bahn állomásra és a főpályaudvart céloztuk be, azon belül a Hertha BSC Fan Shopját. Itt megvettük a másnapi meccsre a jegyeket (a Welcome Cardnak köszönhetően 25% kedvezménnyel), majd aki nem volt ott a legutóbbi túrán beszerezte a sáljait is. Én pedig találtam egy eredeti Hertha-mezt (a tavalyi szezon vendégfelszerelése), amit hülye lettem volna ott hagyni 20 €-ért. Jegyek a zsebben, ereklyék nálunk, így tértünk vissza szállásunkra, ahol elkezdtük a Gerilla Grillt. Beizzítottuk apa rezsóját és elkezdtük egy tál vízben melegíteni a konzervjeinket. Vegyes sikert arattunk, nekem pl. a raviolim nem esett annyira jól a
paradicsom szósznak köszönhetően. Vacsora után Máté, Roli és Jani meglátogatták a szomszéd kaszinót, ahol folytatták a Zürich óta tartó sorozatot, bankot robbantottak. (még mindig nem akkorát, mint Marci az utolsó napon) Máté 25 €-val növelte a büdzséjét a játék során. Így már nyugodtan telt az este számunkra.

Másnap elérkezett a nagy nap, kinéztünk a Bundesliga-meccsre. Én már itthon eldöntöttem,

hogy a frissen vett magyar válogatott-mezemben nézek ki a találkozóra, amelyben lehetséges az, hogy félrenézik és Augsburg-szurkolónak hisznek. Így indultunk el a Madame Tussaud berlini múzeumához, amelyet előző nap láttam, hogy közel van a Brandenburgi-kapuhoz. Irány az Uhlandstraße, Wittenbergplatz, majd megint a Potsdamer Platz. Innen már gyorsan elgyalogoltunk a célunkhoz, ahol egy kisebb sorban állás után bejutottunk. Marci és Máté inkább külön utakon járt, ők nem ezt a programot választották. Mi rögtön belevetettük magunkat a viaszszobrok közé, ahol Honecker, Hitler, Schröder és több nagy vezető figuráját figyelhettük meg. Merkel szobrával csináltam egy olyan hírhedt szelfit, mint a migráns. Valahogy így kell, nem? Élvezetes volt a kiállítás, vettünk is magunknak két olyan fotót, amin a falon áttörő Trabival szerepelünk, de mivel kettő albumot vettünk, ezért ajándékba kaptunk még egyet egy képkeretben. Ez már nagymamám ajándéka lett. Emiatt még vissza kellett térnünk a szállásra, de aztán teljes sebességgel elindultunk az Olympiastadion felé. Jó idő, remek hangulat, már gyülekeztek a nézők.

A Herthánál a stadion elhelyezkedése miatt lehetőség van dzsembori-hangulatra, hogy a stadion előtti téren leheverhessünk a fűbe. Közben különböző boltok körbe-körbe, éttermek, italok. Roli és Jani rögtön rendeltek maguknak 1-1 liter korsó sört, ami tényleg megalapozta a jó hangulatot. A stadionban az emeleten kaptunk helyet, remekül beláttuk az egész pályát. A többiek gondolták, hogy mehettünk volna középre is, de erről lebeszéltem őket, hogy azok a helyek nem véletlenül üresek, mert az oszlopok kitakarnák a fél pályát előlünk. A meccs 2-2-es végeredményt hozott, úgy, hogy a 82. percben még 2-0-ra vezettek a vendégek. Még a meccs után büfézés közben a mezemet látva az egyik Hertha-szurkoló röhögve jön hozzám, hogy hosszú lesz a hazautam Augsburgig. Megkérdeztem tőle, hogy milyen sál van rajtam? "Szerinted augsburgi vagyok? Ez magyar válogatott mez, magyar vagyok, és jöttem szurkolni Dárdai Palinak!" Onnantól nem győzött bocsánatot kérni, majd továbbállt. Nem sokkal később a pohárgyűjtésből visszaérkező társakkal összefutottunk (a söröspoharak visszavételéért 1 €-t fizettek poharanként a büfékben), majd a stadionon kívül skót dudás zenészekkel csináltunk közös fotót. A metróállomásnál megint megtaláltuk a sál-árusokat, akiktől vettem 12 €-t egy Anti-Red Bull sálat. A metrón pedig vígan, magyar szurkolói dalokat énekelve tértünk vissza a szállásunkra. Még aznap este Janiék engem és Marcit is lecsábítottak a kaszinóba. A szűzkéz most se hozott szerencsét számomra, persze ki más, mint csak én hagytam el nyeremény nélkül a helyiséget. Majd visszatértünk a döneresünkhöz, ahol kiadósan megvacsoráztunk és vittünk Marcinak és egy dönerboxot. (végül én is vettem egyet a szálláson való elfogyasztásra.)
Majd szépen lassan bepunnyadtunk, hiszen másnap újabb meccs várt ránk, de már három osztállyal lejjebb.

Ismét 11 óra után indultunk el a város déli féltekéjébe, ahol a Viktoria Berlin mérkőzésére látogattunk ki, amely a Regionalligában fogadta a szebb napokat is látott, szűk tíz éve még élvonalbeli Energie Cottbust. Most nem az Uhlandstraßénál szálltunk fel a metróra, hiszen a következő állomás egy saroknyira volt, ahol már átszálltunk az U9-es vonalra, amely levitt minket arra, amerre mennünk kellett. Az enyhén szólva horror film helyszíneként szolgáló, szinte be nem fejezett metró

végállomástól busszal mentünk tovább Lichterfelde városrész felé. Berlinben is emeletes buszok járnak, mint Szkopjéban és Londonban, így a beálló 186-os buszon azonnal elfoglaltuk az emeleti első sort. (Hülye magyar turisták!! :D ) Egy közel 10 perc buszozás után találtuk meg a stadiont, amelynél már csak a bejáratot kellett volna felfedezni. Egy rendőr segített megtalálni, majd egy közeli utcából be is tértünk a létesítménybe. Ereklye-vétel után a grillbüfét támadtuk be, ahol egy finom kolbászos szendvicset ettünk, amely kielégítő volt ebédre, majd még mellé egy kis sültkrumplit is kértem ketchuppal és majonézzel. ("MAJONÉÉZZZZ??? Nem tudják, hogy az milyen egészségtelen?") Mátéval és Marcival el is fogyasztottuk. A meccsről még beszélni sem érdemes, olyan förtelmes volt, de legalább még mindig nincs meg a brigád első 0-0-ja, mivel a vendégek berámoltak két gólt. Legalább ennek örülhettünk. Még egy kicsit kidekoráltuk a stadiont, majd elindultunk visszafelé a

városba. Még a Steglitzi Városházánál megnéztük a bolhapiacot, majd metróra szálltunk. Innen szétvált a brigád, mivel Jani visszament pihenni a szállásra, majd az Alexanderplatzon mi is különváltunk Marciéktól. Mivel ők elnéztek a Múzeumszigetre (és a péntekkel eltérően sikeresen bejutottak a Pergamen-múzeumba), addig mi Rolival a Világóra megtekintése után a TV-toronyba szerettünk volna felmenni. Sajnos olyan várakozást kellett volna kivárnunk, hogy inkább visszafordultunk és elindultunk a Potsdamer Platzra, hogy megkeressük az őrtornyot és megnézzük a másik kilátót. De még előbb leszálltunk a metróról a Klosterstraße megállónál, hogy azt kisebb múzeumként funkcionáló állomást is megtekintsük a csillével, a nosztalgia metróval és a szépia fényviszonyokkal. Majd a Potsdamer Platzon magyarok igazítottak minket útba, hogy nem itt van az őrtorony, hanem egy Berliner Straße nevű helynél. Még megkerestük a Panoramapunktot, de előtte megnéztük a hírességek sétányát. Miután a célt megtaláltuk, utaztunk Európa leggyorsabb liftjén, amely felfelé csak füldugulást okoz, lefelé már kisebb rosszullétet. (milyen lehet annak, aki naponta többször járkál fel, s alá ezzel? Fent körbenéztünk, megnéztük a kiállítást, majd egy közlekedés-mániás nem hagyhatta ki az U4-es vonalat a Schöneberg kerületből ki nem lépő, öt megállós metróvonalat. Innen végül egy átszállással elmentünk a Berliner Straßéhoz, ahol bár az őrtornyot nem találtuk meg, de munkahelyem német megfelelőjét igen. Innen tértünk vissza szállásunkhoz, előtte még utoljára betérve kedvenc döneresünkhöz egy vacsorára, majd a többiek lementek egy utolsó kaszinózásra, ahol Marci 160 €-val növelte a büdzséjét.
Utána már a pakolásé volt a főszerep, mivel másnap reggel utaztunk haza.

Korán reggel keltünk, mivel még lementünk bevásárolni a hazaútra egy-két nyalánkságot, italt kedvenc Netto szupermarketünkbe. Miután visszatértünk, nem maradt más, mint kijelentkezni és metróra és S-Bahnra szállva visszamenni a főpályaudvarra.

Egy gyors Mekizést követően felszálltunk a vonatunkra, amely most minden akadály nélkül száguldozott Budapest irányába. Nappal még azt is láthattuk, amit az eddigi esti utakon nem, mint pl. kisvasúti nosztalgia gőzöst Drezda mellett, a hegytetőn lévő vár romjait Bad Schandaunál és a cseh oldalon Usti nad Labemnél és sorolhatnánk. Itt kezdte el olvasni az e-mailjeit Marci, amely során kiderült, hogy a szállásfoglalásunkat törölték még mielőtt megérkeztünk volna Berlinbe, így valahogy a jószívűségüknek is köszönhető, hogy nem rúgtak ki minket onnan. Elég érdekes volt. A továbbiakban azzal szórakoztattuk magunkat, hogy különböző hülye fotókat csináltunk magunkról és egymásról Messengeren, majd Roli és Jani megint a büfékocsit támadták be, de Prágánál csatlakozott hozzájuk Marci és Máté is én pedig a belföldi cseh utasokkal harcoltam, hogy ne foglalják el a helyünket, amelyért fizettünk. Hiába mutattam, még a táblákkal is bizonyítva, hogy ezek a helyek foglaltak, de egy gyerek apja ordított velem, hogy én hogy merészelek öt helyet lefoglalni, miközben neki állnia kell. (üres vonaton). Tudom, én vagyok a hülye, és közben a többiek mit sem sejtve iszogattak a büfékocsiban. Ekkor nagyon felforrt az agyvizem, amelyet talán

csak a csinos cseh kalauzlány látványa csillapított. De legalább Marciék visszajöttek és próbáltak nyugtatgatni. Innentől már csak egy szlovák kaller okozott feszültséget, aki miután meglátta, hogy magyarok vagyunk undorral kezelte a jegyünket. (mi is "szeretünk" titeket!) De legalább rendben megérkeztünk és időben a Nyugatiba. Még egy gyors vacsorát ejtettünk meg, amelyet követően mindenki ment a maga dolgára.

Remek öt napon vagyunk túl a brigáddal már alig várjuk, hogy ezt megismételjük. Jön a nyár és talán megint összejöhet mondjuk egy lengyelországi, vagy csehországi, esetleg balkáni kiruccanás, úgy spontán, mint két évvel ezelőtt Krakkóba. De még előttünk az idő, még sok víz lefolyik addigra a Dunán, sok minden megtörténhet. Mi pedig készen állunk, hogy ismét egy jót túrázzunk. A Dolmányos Varjú Tisztelőinek Köre (az igazi DVTK) ismét várja, hogy útra kelhessen és egy jót túrázzon és esetleg ezt a túrát is túlszárnyalhassa!