Keresztül a legrosszabb rémálmon

PFC Ludogorets Razgrad - Ferencváros, UEFA Európa Liga, csoportkör, 2019.12.12.

Az elmúlt évben több remek túrán vettem részt, de több eléggé sablon túra volt, vagy nem volt annyira eseménydús, hogy írjak róla. Prága óta megjártuk Dunaszerdahelyt kétszer is, jártunk Zágrábban BL-selejtező meccsen, megjártuk Nagyszombaton a szlovák-magyar meccset, betúráztuk Magyarországot az NB I-nek köszönhetően, de nem volt annyira eseménydús, mint mondjuk a prágai, vagy az NB I-es szinten a Kisvárda-Kárpátalja kombó, vagy a Mátra-kerülős mezőkövesdi. Ezekből lehet, írok egy összegyúrt összefoglalót, de alszom rájuk egyet-kettőt.

Amióta követem kedvenc csapatomat, a Ferencvárost, nagyrészt csupán csak edzőmeccsekre jutottam el külföldre. 2014-ben éreztem először úgy, hogy el kell kísérnem Fiuméba a csapatot, ám az a túra bár eseménydús volt, de a Tábor megkezdett kiszorítása miatt, sajnos nem tartozik a legemlékezetesebbek közé, emellett a meccs is eléggé felejthető volt.
A legutóbbi nyáron viszont ismét Horvátországban, Zágrábban szerepelt a Fradi, ahol egy bravúros 1-1-es döntetlent ért el a Bajnokok Ligájában többször vitézkedő, sokkal, de sokkal jobb kerettel rendelkező Dinamo ellen. Hangulatban, megmozdulásban mindenképpen benne van a top 10 mérkőzéseim között, ám egy balatoni kitérőt leszámítva, a kirándulás a szokásos mederben zajlott egy kis rendőri vegzálás mellett. Azt a két napot nagyon szépen köszönöm Árpiéknak, hogy megengedték, hogy csatlakozzak a családi nyaralásukhoz két napra, és ott aludhassak nyáron, hogy egy kicsit élvezni tudtam az évszakot.

Bár a Dinamo Zagreb ellen hazai pályán 4-0-ra kikaptunk és búcsúztunk a BL-től, az Európa Liga még előttünk állt és a litván Süduva 4-2-es elverése után már várhattuk a sorsolást. Fortuna ismét az utunkba küldte a bolgár Ludogoretset, akinek megcibáltuk nyáron a kettős győzelemmel (2-1, 3-2) a bajszát, mellettük az Espanyol és a CSZKA Moszkva lett mellénk sorsolva. Sajnos a barcelonai kirándulás munkahelyi kötelezettség miatt kimaradt számomra, emellett Moszkvába nem volt elég pénzem elugrani, de már szeptemberben a sorsolás pillanatában megbeszéltük Árpival és Rolival, hogy ha a fene fenét is eszik, még akkor is, ha már bucira verve, 0 ponttal csoport utolsóként is állunk, erre a razgradi mérkőzésre el fogunk utazni! A sors és a csapat úgy hozta, hogy még volt esélyünk a továbbjutásra is, hiszen miután oda-vissza döntetlent játszottunk az Espanyollal, idegenben megvertük a CSZKA-t, csak a Ludogorets ellen nem szereztünk pontot a csoportkörben a hazai 3-0-s vereség után. Egy győzelem a mi továbblépésünket jelentette volna, így a jegyekért nagy harc kezdődött, szerencsére Árpi beszerezte őket!

Szerda délután futottunk össze a brigáddal a Határ úti Ibis Hotel parkolójában, hogy elindulhassunk az 1100 kilométeres útra, Bulgáriába. A rajtnál öten voltunk. A brigádból Árpi és Roli jött el rajtam kívül, de velünk tartott Árpi két régi barátja, Dönci és Krisztián. A Dustert jól megrakodva, délután közepén gurultunk ki az útra, és megkezdődött a három napos kaland. Szóltak a különböző zenék, volt, hogy üvöltöttük a dalokat a kocsiban. Valahol Szeged környékén tartottuk az első pihenőnket, ahol Dönci, mint második sofőr, elkezdett ismerkedni Árpi kocsijával, így a határig átvette az irányítást. Még Nagylak előtt jött a visszacsere, hogy a határellenőrzésnél ne kössenek bele semmibe se a rendészek. Semmi probléma nem volt, így átléptünk az elcsatolt területre és még jó 400 kilométert haladtunk aznapi első állomásunk, a Nagyszeben mellett található Nagydisznód felé, ahol estére megszálltunk. Még a határ után megálltunk egy MOL kútnál (román fennhatóság alatt), hogy kiürítsük magunkat és felfrissüljünk, majd Déváig meg sem álltunk.
Ugyanis itt véget ért az autópálya (még nem volt átadva a köztes szakasz) és megtörtént a nap második sofőrcseréje, ismét Dönci ült a volán mögé. Déva után folytatódott az autópálya, ám legnagyobb örömünkre olyan köd szállt le az Erdélyi Középhegységre, hogy alig láttunk pár méterre. Ilyen izgalmakkal érkeztünk meg Nagyszeben mellé, ahol már a köd is felszállt és nyugodtan autóztunk Nagydisznód felé. A város határa előtt egy ide-oda mozgó fehér fényt láttunk. Amikor közel értünk, majdnem szívrohamot kaptunk, hiszen egy csatak részeg román dülöngélt az út szélén mindenféle NORMÁLIS láthatóság nélkül. Ha Dönci nincs a helyzet magaslatán, elgázoljuk. Azt nem tudjuk, hogy más nem tette-e meg, minden esetre ránk hozta a szívbajt.

Ilyen izgalmak közepette érkeztünk meg Nagydisznód (Cisnadie) központjába. A városban magyar szót nem igen lehet hallani, mert főképp a német ajkú szászok lakják. Nem is éreztük, hogy kinéznek minket, hogy magyarok vagyunk. A főtérnél volt található a szállásunk és amíg nem jött a szállásadó, körbefotózgattuk a vörös csillagos karácsonyfát és a kivilágított városházát a Télapóval. (vagyis ahogy erre hívják, Mos Craciun - Karácsony Apó) Miután megjött a szállásadónk - egy kedves hölgy, gyorsan elfoglaltuk a szobáinkat, ami minden várakozásunkat felülmúlta. Volt HD tv a szobában egy kis konyha és jacuzzis fürdőszoba. Krisztián gyorsan bele is vetette magát. Én pedig a magyar adókat tudtam nézni, pl. az M4 Sportot, vagy a Comedy Centralt. A TV2 kivételével szinte minden magyar nyelvű adót megtaláltam a kínálatban. Azonban a régió zár miatt csak románul tudtam nézni a BL-meccseket, de abból szinte az összeset adták, pl. a román Digi Sport mind a négy csatornáján. Ezután a hosszú úttól kimerülve gyorsan be is ájultunk.

Amíg aludtam, Árpiék elvetették a reggeli nagyszebeni városnézés ötletét, pedig én direkt korán felkeltem emiatt, de jogosan inkább a pihenést és a nyugodt reggelizést választottuk. 10 óra után hagytuk el a szállást és először egy bolt felé vettük az irányt, ahol feltankoltunk a hosszú útra, ami még várt ránk Razgradig. Volt itt minden, ami csak kell, még magyar termékek is, mint a Boci csoki, vagy a Piros Arany (MAGYAR FELIRATOKKAL).

A feltöltődés után fogtuk magunkat és megindultunk az Olt völgye felé. Sajnos odafelé esős időben mentünk, így normális nézelődésre nem volt lehetőségünk. Volt egy-két természeti látványosság, ahol szívem szerint megálltam volna (pl. egy vízesés), de az időszűke ezt nem engedte meg nekünk. Egy útfelújítás miatt feltorlódtak az autók is és azt láttuk, hogy az út mentén megjelentek ennek örömére a cigányok koldulni. Az egyik miután meglátta a magyar rendszámot nemzetközi jelzéssel mutatta ki a szeretetét. Ráhagytam, nem is szóltam a többieknek. Végül egy közel kétórás kacskaringózás után a mesés tájon, megérkeztünk Ramnicu Valcea városába, ahol reménykedtünk, hogy utunk a McDonald's felé visz, hogy ott tudjunk gyorsan ebédelni. Nem arra vitt, így egy városszéli benzinkútnál nyújtóztunk meg és ettünk hidegételt. Innen jött még egy utolsó hegyi szakasz, ahol a kamionosoknak köszönhetően néhol lassan tudtunk haladni. Szerencsére Ploiesti után ismét jött az autópálya, majd Bukarest előtt ismét megálltunk egy wc és kaja-szünetre. Tudtuk, a legkeményebb szakasz csak most jön! Dél-kelet Románia nem az ország kedvenc turisztikai célpontja. Miután letértünk az autópályáról csak putri volt amerre a szem ellátott, kóborkutyák rohangáltak mindenfelé a falvakban pedig fehér embert nem igen lehetett látni.

Kb. fülünket-farkunkat behúzva próbáltunk autózni erre-felé, falun kívül pedig mindig minél gyorsabban le akartuk tudni a távot. Több emberen látszott, hogy már nem volt szomjas errefelé. Amikor az út közepén rohangáltak a gyerekek, már kora-délután kacskaringózva bicikliztek az emberek, ijesztőbb volt, mint az előző esti zseblámpás pasas. Már akkor elhangzott a túra jelmondata: "Benne van a túrában, hogy elcsapunk egy románt." Ekkorra hivatalos lett a minősége, de szerencsére nem történt meg az eset Árpi éberségének köszönhetően. Aztán végre feltűntek Gyurgyevo (Giurgiu) (khm.) "fényei" a távolból. Még ekkor megejtettünk egy utolsó tankolást Bulgária előtt, egy utolsó eresztés, majd bevetettük magunkat Gyurgyevóba, ahol a KRESZ legkisebb ismeretségét sem fedeztük fel az autósokban. Macedóniában biztonságosabb volt a közlekedés. Emellett a város sem volt éppen tiszta. Majd miután ezen dolgok közepette benéztük a kereszteződésünket, valahogyan el tudtunk keveredni a Duna-partra, hogy megérkezzünk a román-bolgár határhoz. A Duna-híd fizetős volt. Hogy mennyibe kerül valójában nem tudtuk meg, hiszen a román hídőr először 6 €-t kért tőlünk kp-ban, hogy átkeljünk, de miután bankkártyával fizettünk, csupán 4 €-t vont le. (visszafelé a bolgárok csak 3 €-t kértek...) Miután megtörtént a határellenőrzés és a határőrnek elmondtam, hogy semmiféle tűzijáték nincs a csomagtartóban ("csak ruhák és kaja") beléphettünk Bulgáriába és a "festői" Rusze városának panelrengetegébe. Nem tudom errefelé mi látnivalók vannak, de a 10 emeletes panelházakon kívül mást nem nagyon láttam. Erős forgalom mellett hagytuk el a várost (mint Pataky Attila Miskolcot) és Traffipaxok kereszttüzében érkeztünk meg Razgrad mellett lévő szállásunkra.

A hotel az erdő közepén volt, de jól felszerelt. Mivel Dönci az utolsó pillanatban csatlakozott, így próbáltuk eltitkolni, hogy ő is velünk van, valahogy igyekeztünk becsempészni. Az elején úgy nézett ki, hogy a foglalással van egy kis gond, hiszen a török származású tulajdonosok hatalmas veszekedésbe kezdtek, pedig Árpi kezében ott volt a foglalás.

Lehet, hogy nem volt szobánk? Már ezen kezdtem aggódni, mikor a tulaj megkérte, hogy kövessük őt és elvitt a szállodakomplexum második épületéhez egy kilométerrel odébb. Szerencsére ott nem volt portaszolgálat és egy-egy másfél szobás apartmant vettünk ki, így Döncit könnyen be tudtuk csempészni és mivel volt kanapé, így tudott hol aludni is. Miután teljesen elfoglaltuk a szállást, "harcidíszbe" öltöztünk (mez, sál) és elindultunk Razgrad központjába, hogy valami vacsorát el tudjunk fogyasztani. A belvárosban találtunk egy nagyon jó dönerest, ahol aztán alaposan bezabáltunk, majd a mecset és a már bezáró karácsonyi vásár megtekintése után elindultunk a stadionhoz, ahol már a vonatos brigád a beléptetésre várt.

Miután átvettük a jegyeket beléptünk a stadionba. A Tábor terve szerint egy hatalmas robajjal vonultunk be, mikor a csapat megkezdi a bemelegítését. Ez így is történt, hatalmas hangerővel jeleztük, hogy több, mint ezer fővel itt vagyunk Bulgáriában. Sajnos sokak véleménye az volt, hogy olyan kommersz dalokkal hangoltunk, amik a szurkoló nélküli ellenfelet is felpörgette, hogy végre drukkerek előtt, remek hangulatban játszhat.

Elkezdődött a meccs, a mieink már az elején magukhoz igyekeztek ragadni a kezdeményezést, de egy-két bolgár kontra becsúszott, Dibusznak is kellett nagyokat védenie, mi pedig még az üres kapus helyzeteket is mellé rúgtuk. Aztán főszereplővé lépett elő Matej Jug, a szlovén játékvezető, aki egy nyilvánvaló tizenegyest nem adott meg a Fradinak. Az ellentámadásból pedig Lukoki megszerezte a vezetést a Ludónak, így távolabb kerültünk a legjobb 32-től. A Tábor űzte-hajtotta a mieinket, akik igyekeztek mindent megtenni, csak ezen a napon semmi nem akart összejönni. A végén már a fáradtság jelei is jelentkeztek a csapaton, mi pedig nem értettük, hogy Rebrov mester miért nem akar cserélni? Sajnos a válaszunk az utolsó percben érkezett, mikor Sihnevich csúsztatott a bolgár kapuba, de az 1-1-es döntetlen azt jelentette, hogy a Ludogorets jutott tovább a csoportból és februárban fogadhatja az olasz sztárcsapatot, az Intert. Téptük a hajunkat a sorsolás után.

A meccs után még jó hosszú ideig benntartottak minket, mert a vonatosokat különbuszokkal szállították vissza az állomásra. Minket autósokat is benntartottak. Így nem jutott sok idő aludni este. Valamit csak próbáltunk, de másnap várt ránk 1100 kilométer vissza Budapestre. Reggel miután kijelentkeztünk a szállodából először elmentünk a Kaufland szupermarketbe, hogy legyen valami étel és ital a gyomrunkban. Az itthoniaknak is beszereztünk egy-két dolgot, majd egy reggeli
csevapozás és egy kóborkutya (Rotyi-motyi) majdnem örökbefogadása után elindultunk hazafelé. Sokat tanakodtunk, hogy merre menjünk, esetleg ne próbálkozzunk-e Szerbia felé, csak biztosítás hiányában úgy döntöttünk, hogy inkább ismét Románia felé vesszük az irányt. Eléggé gyorsan megérkeztünk Ruszéba, ahol a ködben alig láttuk a Dunát, majd a hídon átkelve megérkeztünk a legdurvább településre, ahol valaha jártam, Gyurgyevóba. Egy körforgalomban majdnem le is szorított minket egy teherautó, emellett az utcákon kóborkutyák, c-k és kátyúk mellett örültünk, hogy végre elhagytuk a települést. Innen a putrik között jobbnak láttuk, ha először az autópályán állunk meg pihenni. Továbbra is a cigányasszonyok és a részeg bocskorosok uralták az utakat, akik azt se tudták szinte, hogy merre vannak. Szinte örültünk, amikor megérkeztünk a sztrádára, mialatt Krisztián felolvasó délutánt tartott a hátsóülésen egy politikai tartalmú könyv első fejezetéből. Az első benzinkútnál rögtön megálltunk pihenni. Miközben terméket vásároltam néztem, hogy a kutas hölgy miért nem fogadja el a pénzemet? Aztán vettem észre, hogy már Romániában lei helyett bolgár levával akartam fizetni. Majd miután kieszközöltük a félreértést mindketten nevettünk az eseten. Az ürítés és feltöltődés után folytattuk utunkat hazafelé. Miután Ploiesti után átkeltünk a hegyen, ahol az egyik pihenőnél kedvem lett volna miccset enni, ismét megérkeztünk

Ramnicu Valcea-ba, ahonnan már az Olt völgyébe mentünk. Itt pihentünk meg ismét. Egyszerűen mesés volt ez a hely. Hosszú idő után itt láttunk ismét fehér embert Romániában, közben a táj hihetetlenül gyönyörű volt. A hegyek, a folyó, sokáig ámultunk. Csak az agresszív árus-cigányok és a kóborkutyák rontottak a látképen. Az egyik fakanál árust már ingerülten kellett elzavarnunk, mert nem értett egy nyelven sem abból a szóból, hogy NEM! Már jobbnak éreztük, ha továbbállunk. Miután kikanyarogtuk magunkat a Kárpátok között, megérkeztünk Nagyszebenbe és ismét autópályán száguldozhattunk Nagylak és a magyar (gúny)határ felé. Az autópályán érezte úgy Árpi, hogy eljött az ideje a sofőrcserének és a határig Dönci vette át a volánt. Innen már lazán megérkeztünk a határhoz, ahol Árpi visszavette az irányítást. A hosszú sorbanállás alatt nagyon lassan haladt az idő, majd végre beléphettünk hazánk területére és Szeged után rögtön félreálltunk egy benzinkútra, ahol benyomtunk egy-két hot-dogot. Végre pihentünk egyet, majd feltöltődve teli erőből hajtottunk Budapest felé. A túra vége felé már-már kezdett bepunnyadni a brigád, így egy nagyobb ködön kívül már semmi nem okozott izgalmat, egy darabban megérkeztünk a Puskás Stadionhoz, ahol Roli és Krisztián búcsúzott a brigádtól, majd szépen lassan mindenki hazakerült.

Életünk egyik legjobb túráján voltunk túl. Eseménydús kirándulás, jó szállásokkal, hatalmas távolság megtételével. 2200 kilométer oda-vissza, egy várakozáson felüli Fradi-eredmény és sok-sok élmény. Razgrad nem az a város, ahova bármikor csak úgy visszatérnék, de attól függetlenül jól éreztem magamat. Legközelebb reméljük olyan városba megyünk, ahol lesz látnivaló is! Várom a következő jó túrát!