Tallinn: nem medvének való vidék

Észtország-Magyarország, UEFA Nemzetek Ligája, C divízió, 2. csoport, 2018. október 15.

Régi vágyam volt eljutni a Baltikum egyik országába, amely mostanra végre összejött. Tavasszal, mikor kisorsolták az UEFA új, Nemzetek Ligája névre keresztelt sorozatát, kíváncsian vártuk, hogy hova fogunk menni, erre egyből kidobta Észtországot Görögország és Finnország mellett. Rolival július végén gondolkoztunk el, hogy jó lenne erre a meccsre kinézni, így felvetettük a brigádnak, hogy legyen ide egy jó túra. Sajnos Máté már az elején visszamondta a kirándulást, aztán Marci és Árpi is nemet mondott. Sokáig úgy tűnt, hogy Janival kint fogunk találkozni, miután ő Athénon át tervezte az utat, de végül ő is a nemleges válasz mellett döntött. Így ketten maradtunk. Augusztus elején elkezdtük figyelni a nem éppen olcsó repülőjegyeket, végül egy olyan járat mellett döntöttünk, amely Bécsből indul közvetlenül Tallinnba. A Bookingon azonnal találtam egy jó szállást, amit megmutattam útitársamnak és gyorsan le is csaptunk rá, ki is fizettük, így már csak a meccsjegy várt megvételre, hogy elindulhassunk.

Kifelé apa segített nekünk eljutni a schwechati repülőtérre, míg vissza vonattal terveztünk jönni. Jött az első nehézség. Amikor mentünk volna, október 13. az munkanap volt, így apa nem ért volna rá, hogy eljuttasson minket az osztrák fővárosba. Már mikor azon gondolkoztunk, hogy hogyan tudnánk a leggyorsabban kijutni a reptérre, jött a következő akadály. Légitársaságunk, a LOT áthelyezte bő fél nappal előrébb a gép indulását, így a szombat 13 óra helyett vasárnap reggel 9 órakor indult a gépünk. De jó, a szállással buktunk egy napot, amely nem került visszatérítésre számunkra, de legalább a vonatjegyeket megspóroltuk (ám végül kiderült, hogy Roli letárgyalta Mátéval, hogy ő dobott volna ki minket kocsival), mert apa ki tudott vinni minket Ausztriába. Sebaj, már izgatottan vártuk a túrát, a meccsjegyek is meg voltak véve, majd hazafelé a Bécs-Budapest vonatjegy is zsebben volt, így már csak az indulásra kellett várnunk. 

Mivel nem szombaton repültünk, de a szabadnap már ki volt véve, így Rolival a készülődés közepére be tudtunk iktatni egy itthoni focimeccset, kinéztünk a Soroksár-Fradira. Az 1-1-es döntetlenre végződő mérkőzés megfelelő hangolás volt a másnapi indulásra. Este már apáéknál voltam, így vártuk a hajnalt.

Már 5 órakor ébresztett a vekker, és negyed 6-ra már el is hagytuk a lakást apával, hogy elinduljunk a sógorok felé. Még tettünk egy kitérőt Zuglóba, majd miután Roli is elfoglalta helyét fater Fabiájában, repesztettünk Bécs felé. Az M1-es eléggé üres volt vasárnap hajnalban, nyugodt utunk volt. Közben hallgattuk a zenét, szólt fater SD-kártyájáról a jó kis 70-es évekbeli rockzene, többek közt a Sex Pistolsszal, majd Mosonmagyaróvárnál megálltunk reggeliért és osztrák sztráda-matricáért. Innentől elég nyugodtan megérkeztünk a légikikötőbe, ahol elbúcsúztunk apától. Ő elindult haza Budapestre, mi pedig becsekkoltunk. Még telefonon gyorsan beszéltünk, hogy végül ő nem állt be a parkolóba, így egy Eurójába se került a schwechati behajtás, de megjegyezte, hogy a 30 évvel ezelőtti énje, most irigykedik rá, hogy csak fogta magát hajnalban és szinte megállás nélkül kiugrott Bécsbe és vissza. 

Közben mi feladtuk a csomagjainkat és megkaptuk a beszállókártyáinkat és már csak a gép indulására vártunk. Gondolkoztunk Rolival, hogy vajon milyen gépet soroznak nekünk a lengyelek? Végül kiderült, hogy a LOT észt leányvállalatával, a Nordicával utaztunk, egy apró, de legalább sugármeghajtású gépen. Odafelé hátra kaptunk helyet, már mindenki megvolt, de még ott vártunk. Kiderült, hogy magyar szurkolók egy kisebb csoportjára vártunk még, akik nem épp szomjas állapotban érkeztek meg Budapestről, de legalább az utolsó utáni pillanatban elérték a gépet, így már felszállhattunk és várt ránk egy bő 2 és negyedórás út az észt fővárosig.

Az idő sztorizgatásokkal telt, volt aki be is aludt. Majd megkezdtük az ereszkedést a Balti-állam légikikötőjébe. Első ránézésre számomra csalódást jelentett Tallinn. Semmi mást nem láttam, csak gyárakat és panelrengeteget. Ha ezt akarom látni, akkor elmegyek Miskolcra, vagy Dunaújvárosba. A landolás után gyorsan felvettük a poggyászunkat épen, majd elindultunk a város felé. Először tömegközlekedési jegyeket kellett megszereznünk, ami 2+5 €-ba kerültek. (e-jegy és a 3 napi jegy) A belvárosba a leggyorsabban villamossal tudtunk bejutni. Kinéztünk a Google Maps-en egy megállót, ami közel van a szállásunkhoz, de onnan egy nagyot barangoltunk még. Magunkhoz vettünk egy városi tömegközlekedési térképet is, amelyen felfedeztük, hogy az egyik buszmegállót Szolnok városáról nevezték el. Gondolkoztunk Rolival, hogy oda mindenképpen el kéne nézni, de sajnos a szűk három napos tartózkodásunkba az nem fért bele.

Megérkeztünk a szállásunkhoz, a Center Hotelhez, ahol a hatodik szinten kaptunk szobát. Eléggé központi helyen volt a szálloda, hiszen közel volt a város tömegközlekedési csomópontja, a Hobujaama, valamint a városi park a Kadriorg. Miután bejelentkeztünk, elfoglaltuk a szobánkat, beraktuk a csomagokat és elindultunk az óváros felé. Egy rövid, 10 perces sétát követően megtaláltuk a városfalat, onnantól már a kockaköves utakon sétáltunk felfelé a régi házak között. Egyszerűen gyönyörű volt. Itt sétálva több magyar válogatott stábtaggal is összefutottunk, köztük Gera Zolival is, akivel váltottunk néhány szót, majd mindenki ment saját útjára. Az óvárosban kimagasodott a városháza tornya, az előtte lévő téren pedig éttermek sokasága volt megtalálható. A helyi ízektől kezdve az oroszokon át, az olaszig, de nem egy ír kocsma is fel volt fedezhető. Az észt ízek között megdöbbenve tapasztaltuk, hogy medvehúst is szolgálnak a vendégek részére. Ezt meglátva, gondoltam inkább menjünk máshova, majd beültünk egy olasz étterembe, ahol a hirdetés szerint a város legjobb pizzáját sütik. Gondoltam, miért is ne? Mivel egy jó kis csípős fajtát kértem, rendeltem mellé egy extra paradicsomszószt is, amelyet a pincérlány elfelejtett kihozni (pedig a rendelés után még kétszer megkérdeztem, miután kihozta a kaját). Egy kicsit undoknak tűnhettem, mert az út és a korán kelés fáradalmaitól már alig láttam. De talán égi jel volt, hogy elfelejtette, mert a gyomromnak nem tett túl jót. Miután fizettünk, elindultunk a kikötő felé. Igazi nagy betontömbökön kellett átmennünk, hogy eljussunk a nem éppen szépségéről híres kikötőbe. A párás idő miatt nem lehetett ellátni az öböl túlsó végén található Finnország felé, de legalább megnéztük a tengert. Innen elindultunk vissza az óvárosba, ahol kezdett rakoncátlankodni a gyomrom. Pont egy vega-kávézó esett útba, ahol elvégezhettem szükségleteimet, amíg Roli rendelt egy sört, majd a telefonomon megnéztük a

Fradi kézilabda BL-meccsét és azt, hogy egy emlékezetes, utolsó perces lerohanás góllal 27-26-ra nyertek lányaink a Kristiansand ellen. Ezután úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a szállásra, hiszen a lábunkon alig álltunk és a gyomrom sem volt 100%-os állapotban. Megvártuk a villamosunkat, gyorsan még bevásároltunk a szállásunk melletti szupermarketben, majd bevetettük magunkat a szobánkba. Még belenéztünk a Szeged kézilabda-meccsébe, majd megnéztünk egy filmet az interneten. Miután kipihentük magunkat, úgy döntöttünk Rolival, hogy megnézzük a környéket. Mialatt sétáltunk, kidumáltuk magunkat, mi volt velünk az elmúlt hónapokban magánéletileg, majd a nagy bolyongás után éjfél előtt tértünk vissza a hotelbe és eltettük magunkat holnapra.

Másnap közel fél 10 körül keltünk és a tervezett program szerint meg akartuk nézni a TV-tornyot, ami a város egyik külső végén található. Előtte még villamossal elmentünk a Kadriorg parkba, ami nem más, mint a helyi Városliget. Már rögtön az elején feltűnt számunkra egy tábla, amely mókus-veszélyre hívta fel az ide autóval betévedők figyelmét. Meg is nevettük ezt a jelzést. :D A játszótér is elég érdekes volt, mert itt volt mellette egy gyerek-vidámpark is, ami az ősz miatt zárva volt. De akkora volt a kerítés, hogy nyugodtan átléphettem és beszökhettem volna.

De végül rendes voltam és nem tettem meg. Itt volt felfedezhető az orosz cár nyári palotája, valamint az észt köztársasági elnök rezidenciája és hivatala is. Ezek megtekintése után úgy gondoltuk meglessük a közelben a bajnokcsapat, a Levadia Tallinn stadionját. Miután nem álltak előttünk zárt kapuk, úgy gondoltuk, hogy belülről is megnézzük. Lőttünk pár fotót, majd mivel nem találtunk helyi ajándék-boltot, így továbbálltunk. A buszmegállóhoz érve láttuk, hogy az a járat még egy kicsit később fog jönni, ami nekünk kell, így még lenéztünk a tengerpartra, ami éppen felújítás alatt állt, így teljesen szét volt túrva, ahová néztünk munkagépekkel dolgoztak. Jobbnak láttuk visszamenni a megállóba, ahol hamarosan jött a buszunk, ami egy hosszú utazást követően elvitt a toronyhoz.

A belépő 13 € volt, majd felmehettél 170 méter magasra. A liftben számomra egy csillagászati műfajhoz illő zene szólt, majd pár másodperc alatt fent voltunk. Ahogy kinyílt az ajtó, egyből magyarokkal találkoztunk, akik szintén a meccsre jöttek. Körbenéztünk, majd voltak lyukak, ahol le lehetett látni a torony talpáig. Ekkor gondoltunk bele Rolival, hogy Máté, vagy Ábel mekkora frászt kapott volna, ha ezt meglátja? Még nekünk is beleremegett a lábunk. Felmentünk a teraszra, ahol már éreztük a nagy szelet. Sajnos  a párás idő miatt csak halványan látszódott a belváros, így néhány fotó után úgy döntöttünk Rolival, hogy itt megebédelünk. Meg is rendeltük a sült szarvasunkat. (igen, jól olvassátok) Gondoltuk egyszer élünk, hogy 170 méter magasan ilyet együnk. Meg is kérték az árát. Én rendeltem mellé egy gyógynövényes, narancs ízesítésű limonádét is. Jól esett. A rögtönzött ebéd után elindultunk lefelé, ahol egy kiépített TV-stúdióból üzenhettél az otthoniaknak. El is küldtük gyorsan az üzeneteket. (apám vírusnak hitte, és rögtön törölte is :D ) Kint még felfedeztünk egy orosz harckocsit, pózoltunk vele egyet, majd gyorsan jött a busz és visszavitt minket a belvárosba.

Mi még visszatértünk a szállásra, ahonnan a stadionhoz vettük az utunkat, hogy átvehessük a jegyünket a meccsre. A villamostól egy nagy csavargást követően jutottunk el az A. Le Coq Arénához, ahol az egyik biztonsági őr beengedett minket a stadion területére. A járkálás közben felfedeztük a Flora Tallinn és az Észt Labdarúgó-szövetség hivatalos boltját, ahol néhány emléktárgyat és műsorfüzetet is vettünk. Majd tovább keresgéltük azt a standot, ahol átvehetjük a jegyeket. Megállított minket egy másik biztonsági őr, hogy egyáltalán mit keresünk mi a stadion területén, ami ilyenkor már le van zárva a mérkőzés miatti felkészülés miatt?

Miután elmondtuk a célunkat és azt, hogy miként tévedtünk oda, ő odavitt minket az MLSZ bódéjához, ahol a voucherünkért cserébe átvehettük a belépőnket. Csak a már bejárt úton nem mehettünk vissza a villamosmegállóhoz, így valami más utat kellett keresnünk. A kertek és a vasúti töltések alatt mászkálva, csak elértünk egy megállóig, ahonnan egy nosztalgia-szerű villamossal eljutottunk az óvárosig. Itt megint császkáltunk egy nagyot,

majd feljutottunk az városrész tetejéig, ahol egy orosznak látszó, de a keresztje alapján görög katolikus-templomhoz jutottunk. Tallinn szerte ez volt a jellemző, vagy a metodista templomok. Vele szemben volt megtalálható a Parlament, ami nem volt olyan díszes, mint a magyar, az angol, vagy osztrák megfelelője. Tovább mászkálva a városban eljutottunk egy ajándékbolthoz, ahol viszonylag olcsón bevásároltunk az otthoniaknak, majd az óvárosból elindultunk vissza a szállásunkhoz, hogy kipihenhessük a napot és felkészüljünk a meccsre.

Odafelé egyből a hotelünk előtti villamosmegállóban kaptuk el a 3-as jelzésű járatot, amelyre később csatlakoztak további magyar drukkerek. Nagy éneklésbe váltottunk, ami nem nagyon tetszett a villamost vezető hölgynek, aki úgy rontott ki a fülkéjéből, hogy ha nem hagyjuk abba, rendőrt hív ránk. Jobbnak láttuk abba hagyni és sztorizgatni erre a pár megállóra, majd kis csoportunkkal elindultunk a stadionhoz a kertek alatt. Persze a hazai bejárathoz találtunk el, ahonnan a murván át irányítottak minket a szekusok a vendégszektorhoz. Kisebb barangolás után odataláltunk. Itt olyan ismerősökkel is találkoztam, akikkel még meccsen soha sem.

Sokak voltak kíváncsiak Észtországra. Viszonylag gyorsan bejutottunk, de alapos volt a motozás, még a pénztárcámba is betekintettek. A belépés után két csinos észt lány gyűjtött a beteg gyerekek részére, és amilyen jó szívem van, adtam kis 2 €-t. Cserébe kaptam egy matricát! :D A stadion eléggé modern volt, a büfé pedig jól felszerelt. Az előző nap után nem mertem semmit sem enni a meccs alatt, így nem kóstoltam meg sem a tésztabundás virslit, meg a helyiek szotyi helyettesítőjét, a fokhagymás szószba áztatott kenyeret sem. Az látszott, hogy a helyieket nem nagyon mozgatta meg a meccs, ugyanis még negyedház sem volt, összesen 3000-en látogattak ki a találkozóra. A magyar válogatott játékát nem is tudom hogyan minősítsem?! A támadójáték akadozott, de Szalai Ádám és Nagy Dominik (góljaink szerzői) nagyot küzdöttek. A védelem katasztrófa volt, nem véletlenül kaptunk 3 gólt. A meccs végén csak Szalai Ádám és Baráth Botond jöttek ki köszönteni a szurkolókat, a többiek nem mertek, vagy akartak 25 méternél közelebb jönni.

Meccs után szintén a kertek alatt jutottunk ki a stadionból, majd miután éjfél körül jártunk, már az utolsó villamos illetve busz is elment, így nem volt más választásunk, mint ezt a 2 kilométert visszagyalogolni a szállodáig. Út közben még betértünk egy 0-24-es boltba italt venni, majd később az óváros bejáratánál, velem egyetemben több magyar szurkolóval a McDonald'sban vettem vacsorát. Hazafelé azt néztük, hogy mennyire kihalt este ez a város. Az emberek nem járnak bulizni, inkább alszanak. Ha találkoztunk emberekkel, azok mind magyar drukkerek voltak. Így nyugodtan meg tudtuk nézni este a nevezetességeket, amikre nappal nem került sor, pl. a helyi Operaházra. Majd egy rövid séta után visszatértünk szállásunkra és lefeküdtünk aludni, mert délelőtt már jelentkeztünk ki és indultunk haza.

Az ébredés után rögtön elfoglaltam volna az emelet egyetlen zuhanyzóját, de valami idős bácsi gondolta úgy, hogy hosszú ideig bezárkózik és senkit nem enged oda be. Miután végre bejutottam, igyekeztem rövidre fogni a benti tartózkodásomat, hiszen az úr elmondhatatlan bűzt hagyott maga után. A mosakodás után még leugrottunk a boltba megvenni az utolsó dolgokat otthonra és a hazaútra, majd kijelentkeztünk a szállodából és irány a reptér. Még néhány utolsó fotót lőttem a környékről, elbúcsúztunk a "nosztalgia-villamostól" és felszálltunk a reptéri járatra, ahol aztán azonnal be is jelentkeztünk. Előttünk ismerős arcok álltak a sorba, hiszen az

M4 stábja Berkesi Judittal és Hajdú B. Istvánnal, valamint az összes magyar újságíró a mi járatunkkal utazott haza. Még néhány magyar drukker utazott ezen a gépen, de a velünk együtt utazó brigádból, csak a Trollfoci admin, Levi tartott velünk, aki Bécsig utazott a mi általunk tervezett úton. Közösen fedeztük fel a környéket, majd jelentkeztünk be a gépre. Még gyorsan beszereztünk egy-két cuccott a vám-mentes boltból, majd felszálltunk a LOT-Nordica Tallinn-Bécs járatára. Még előtte a váróban megtekintettük az M4 Sport-Nemzeti Sport asztalitenisz derbit, aminek a végeredményéről nem tudok beszámolni. Elfoglaltuk helyünket a gépen, majd gyorsan fel is szálltunk és megkezdődött újabb két óra az osztrák fővárosig. Az út egy-két apró turbulenciát leszámítva elég eseménytelen volt, majd Bécsben elbúcsúztunk Levitől, mi pedig felvettük a csomagokat, majd egy kis könnyítést követően megvettük a vonatjegyet a főpályaudvarra. Még volt egy fél óránk a reptéren, de Rolival úgy döntöttünk, hogy inkább menjünk a vasútállomásra és ott foglaljunk el egy padot. Ahogy beállt a Klagenfurtba induló Railjet, azonnal felhuppantunk rá és elindultunk a Hauptbahnhofra, ahol az érkezés után két óra múlva gurult ki a vonatunk Budapestre.

Miután begördültünk az állomásra, azonnal lementünk az éttermi szintre és az egyik gyorsétteremben megebédeltünk, ahol ajándék öngyújtókkal lettünk gazdagabbak. Jobban működtek, mint az, amit Roli vett Tallinnban. Az ebéd után még volt közel másfél óránk a vonatindulásig, így felfedeztük a környéket. Volt ott egy sétálóutca, amely inkább ilyen bevándorló része volt Bécsnek. Német nyelvű beszédet nem is hallottunk, inkább az arab, a török és a magyar nyelv volt arra a részre jellemző. Egy plázában elvégeztük a szükségleteket, majd egy ABC-ben az italokat is megvettük hazafelé. Még jártunk egy kicsit a környéken, majd elindultunk vissza az állomásra, mert indult a vonatunk. Pont az első kocsi elejébe szólt a jegyünk és miután azt elfoglaltuk el is indulhattunk haza. Teljesen sima utunk volt, max. Hegyeshalomban szálltak fel hangoskodó és bunkó "új-magyarok" (ahogy Hofi Géza mondta). Inkább felraktam a fülemre a zenét és úgy élveztem hazafelé az utat. Szerencsére ezen utasokat csak Győrig kellett elviselnünk, utána a velünk szemben ülő koreai párnak akadt problémája a kalauzzal, mert az nem fogadta el az e-jegyüket, amit az osztrákok állítottak ki. A kaller nem hajtogatott mást, csak azt, hogy fizessenek fejenként 23 €-t és tágítani sem akart. Végül elmagyaráztam az utastársaknak, hogy mi a helyzet, mielőtt emiatt késést szednénk össze és nem érnék időben haza. Szerencsére felfogták, a kaller 46 €-val lett gazdagabb (legyen boldog vele), mi pedig időben megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Itt Rolival elváltak útjaink is mindketten elindultunk hazafelé.

Tartja a mondás, hogy a jó túrák mindig bonyolultan kezdődnek. Ez ránk most nagyon is igaz volt. Elnapolták a gépünket, a szállásunk gazdagabb lett 4000 Forinttal, az MLSZ is nyert rajtunk még plusz 1000 Forintot a jegyeken, de legalább jól éreztük magunkat. Bár az első benyomás az volt, hogy Tallinn egy tipikus szovjet város panelrengeteggel és gyárakkal, de ahogy egyre beljebb mentél, annál gyönyörűbb lett. Igaz nem egy nagy település, magyar szinten inkább Egerrel tudnám összehasonlítani, de egyszerűen gyönyörű volt. Ha nem is egy hétre, de egy hosszú hétvégére mindenképp visszatérnék egyszer! Emellett pedig másnak is ajánlom, hogy látogasson el ide! Remélem egyszer meg is történik! Mindenképp megéri!