Egy remek ausztriai hétvége: "akkor jól hallottam a b@**meget!"

SKN St. Pölten - SK Rapid Wien, Tipico Bundesliga, 20. forduló,2017.12.16.
Vienna Capitals II - Ferencvárosi TC, Jégkorong, Erste Liga, 2017.12.17.

 Eljött a december, itt van ismét Advent. Mindenhol tombol a karácsonyi hangulat, amelynek nagy hagyománya van Ausztriában. Mi is részt akartunk ebben venni, és nagyban szerveztük a december eleji bécsi kirándulásunkat az Austria Wien-AEK Athén Európa Liga-mérkőzésre, de a sors keze (mondhatjuk szerencsénkre) közbeszólt, egy balesetnek köszönhetően elmaradt a Dolmányos Varjú Tisztelőinek Körének túrája, de így szerencsénkre lemaradtunk egy unalmas gól nélküli döntetlenről, amely a brigád történetének első 0-0-ja lett volna. De tényleg szerencsénkre? Máté nem mondhatta el.
Addig a brigád fradista szekciója továbbra is túrázgatott a csapatot követve és Szombathelyről hazafelé tartva gondolkoztunk el azon, hogy ne menjünk-e ki december 17-én Bécsbe, amikor a Ferencváros jégkorongcsapata a Vienna Capitals tartalékjai ellen lép jégre az Erste Ligában.

Hogy még jobban megcsavarjuk ezt a kis utat, úgy döntöttünk, hogy ha már egy nappal korábban St. Pöltenben lép pályára a zöld-fehér gárdánk testvércsapata, a Rapid Wien, így továbbmegyünk és az alsó-ausztriai kisvárosban szállunk meg. Árpi rögtön talált egy jó kis szállást a központban, amelyet gyorsan le is foglaltunk és ki is fizettünk. Meg is vettük a jegyünket az esti focimeccsre, így már minden készen állt az útra. Már csak egy kis akadály állt előttem, hiszen egy olyan fertőzés támadt meg, hogy szerencsés voltam abban, hogy láz nélkül megúsztam, de sokszor az összeesés szélén voltam. De kihordtam lábon, így már csak a rajtra várhattam.

Szombaton reggel 9 órakor gyülekeztünk a Népligetben, hogy neki vágjunk a közel 250 kilométernek Ausztria közepe felé. A túrára négyen álltunk össze: Árpi, Rita (Árpi barátnője), Roli és én. Amíg a járműben zengtek ezerrel a túrára összeállított dalok, addig az M1-es autópálya rossz minőségének és az erős szeles időnek köszönhetően több boxkiállást meg kellett ejtenünk Tatáig. Miközben róttuk a kilométereket, próbáltunk megmaradni az őrült románok között, akik száguldoztak vissza nyugatra a munkájuk okán.

A másik oldalon annyi vendégmunkás utazott haza, hogy Tatabányától egészen Mosonmagyaróvárig teljesen beállt a sztráda, szinte léptekben lehetett csak haladni Budapest felé. Szerencsére a Suzukink ilyen körülmények között is állta a sarat, majd Hegyeshalom előtt letértünk az autópályáról, hogy egy kicsit olcsóbban megtankoljunk az osztrák kutak előtt, hogy jó kis MOL-benzinnel rójuk a kilométereket az OMV hazájában. A rövid ebéd- és mosdószünetet követően a közúti határátkelőn gurultunk be Ausztria területére és ezerrel közelítettünk Bécs felé, majd onnan kb. 45 perc alatt érkeztünk meg a havasesőben Sankt Pöltbenbe. Itt új kihívás elé néztünk, hogy hol tudjuk leparkolni a kocsit? Ugyanis adventi hétvégékre betiltották a parkolást a belvárosban, így csak egy parkolóházban tudtuk letenni a járgányt, de a nyugati viszonylatokhoz képest elég jó áron, 7,80 €-ért egy napra.

Szállásunk eléggé központi helyen, a Városháza téren (Rathausplatz) volt található. Csodálkoztunk is, hogy ilyen olcsón (7000 Ft./fő/éjszaka) egy ekkora apartmant, szerintem villát tudtunk találni, főleg egy ilyen környéken. Sokáig féltem, hogy rossz helyen vagyunk, mert ez túlságosan nagy lakás, ennyi pénzért. De ez volt a szállásunk, ezt foglalta le Árpi. Rolival a szkopjei szállás után eléggé meglepődtünk, hiszen közel ennyi volt az ára a felújítás alatt álló, rothadó Dormitory Pelának, amelyben annyi extrát kaptunk, hogy volt Wifi. Csodálkoztunk és nem akartuk elhinni. Miután lepakoltunk, a nyakunkba vettük a várost. Kerestünk egy helyet, ahol alaposan megebédelhettünk. Ezt a helyet egy Ikea-szerű bútoráruházban találtuk meg. Miután megrendeltük az angolul nehézkesen beszélő színesbőrű pincérlánynál az ételünket egy másik pincérnő hozta ki számunkra az ételt. Vele is eleinte angolul beszélgettünk, de amikor egymás között elkezdtünk magyarul beszélni, a hölgy megszólalt: "akkor jól hallottam a b@zmeget!" :D Honfitársunk szolgált ki bennünket, innentől magyarul kommunikáltunk, majd eljött a fizetés ideje. Mivel a pultban csak a szerecsenlányt láttam, így nála próbáltam fizetni a bankkártyámmal. A gép valamiért nem akart engedelmeskedni neki, így szólt a szakácsnak. Vele is angolul kommunikáltam eleinte, de miután a többiek is jöttek érdeklődni, a helyzetről, az anyanyelvünkön folytattuk a kommunikációt. A rend kedvéért: a szakács is magyar volt. Végül 27 €-t fizettünk az ebédért, valamiért nem számították bele az italokat. Minden esetre én jeleztem, hogy mindent fizetek. De ajándék lónak ne nézzük a fogát. A lelkiismeretünk tiszta.

Egy rövid emésztésre visszatértünk a szállásra, majd nekivágtunk a külvárosnak. Még megnéztük a város tornyát, amelynek tetejére még nem jutottunk fel, de úgy döntöttünk, hogy a Traisen mentén elindulunk az NV Arena felé. Egy rövid egészségügyi szünetre még megálltunk egy benzinkútnál, majd a Lidlbe is betérve megtettük a 4 kilométeres utat a városi stadionig.

Jegyeink már zsebben voltak, így csak a Fan Shopot kellett meglátogatnunk. Mindenki vett egy-egy sálat (kivéve Rita), majd a műsorfüzetet magunkhoz véve, elindultunk az O4-es szektor felé. Eléggé gyorsan bejutottunk a stadionba. A segítőkész biztonságiak azért alaposan megmotoztak minket, de nem annyira, mint bizonyos magyar kollégáik, amely procedúra sokszor már felér egy szexuális zaklatással. A létesítményben csupán klubkártyával lehet fizetni a büfében, amelyet 2 €-ért válthat ki az ember. Sajnos én sok mindent nem tudtam vásárolni egy rosszul létnek köszönhetően, amely miatt a meccs végén a wc-n kötöttem ki, de ez sem gátolt meg abban, hogy élvezzem a meccset. Bár a szurkolói boltban az eladó lány azt mondta, hogy jobb, ha felhúzom a kabátomat, hogy ne látszódjon a Fradi-mezem, nem éreztem magamat veszélyben, ugyanis az oldallelátón a zöld szín dominált, nagyon sok bécsi drukker foglalt helyet a hazai szektorokban, remek hangulatot teremtve az ultrákkal együtt. Ebben a közegben nem is volt csoda, hogy a fővárosiak 5-0-s győzelmet arattak. A gólokon kívül is voltak még érdekességek: kihagyott tizenegyes, piros lap, pirózás, egy szóval minden, ami egy jó focimeccshez kell. A pöltenieket pedig a 80. percig buzdította fanatikusan a (nekünk) bal oldali kapu mögött elhelyezkedő mókusőrs.

A lefújást és a rövid mosdózást követően úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk taxit fogni, hogy visszajussunk a városba. Nem sikerült. A főpályaudvarhoz menő transzferbusz pedig az orrunk előtt ment el, így nem volt más választásunk: ismét le kellett sétálnunk a 4 kilométeres távot a városközpontig. Közben fotózgattuk a szobrogat, figyeltük a Traisen-folyó csobogását, szemléltük a külváros nyugodt, falusi hangulatát, ahol az udvarokon már feldíszítve állnak a fenyők, a házak nagyrészt ki vannak világítva. Majd visszatérve a főtérre, úgy döntöttünk, hogy vacsorára elfogyasztunk egy-egy Alpen Dogot. Jelentjük, hogy a zizkovi kolbász méltó riválisra talált! Hogy mi is az az Alpen Dog? Osztrák kolbász kifliben, megfűszerezve egy kis cheddar-sajttal, barbecue-szósszal és mustárral. Nekem nagyon bejött, vacsorának nagyon is megtette. Miközben este 10 körül jártunk és zártak a bódék, idejének láttuk visszatérni szállásunkra. Még egy darabig interneteztünk, néztük a híreket, majd szépen lassan mindannyian álomba szenderültünk. Én úgy aludtam, mint akit kiütöttek.

Másnap egy gyors reggeli után ismét a nyakunkba vettük a belvárost, majd felmentünk a városi torony tetejére. Ha nem lett volna párás az idő, elláthattunk volna az Alpok havas hegycsúcsai felé is. De a város látványa is gyönyörű volt. Itt véglegesen elkönyveltük azt a tényt, amelyről már az egész túra során beszélgettünk: "szimpatikus kis város ez a St. Pölten."

Még visszafelé benéztünk a Dóm térre, de sajnos a székesegyházba nem tudtunk benézni, éppen szentmise zajlott. Így visszatértünk szállásunkra, felszedtük csomagjainkat, és leadtuk a kulcsot, majd irány Bécs. Eléggé nyugodt utunk volt a fővárosig, majd letettük a kocsit az Albert-Schultz-Eishalle előtti parkolóban, olcsóbb áron, mint ahogyan Erdbergnél, vagyis ingyen. Majd a tömegközlekedési jegyek megvételét követően elindultunk metróval a belváros felé, amelynek határában, a Schwedenplatznál szálltunk le. Miközben egy bankautomata felé mentem, hogy készpénzt vehessek magamhoz a pölteni esetből tanulva, egy hajléktalan próbált kunyerálni pár Eurót Árpiéktól. Miután mondták, hogy nem beszélnek angolul, magyarul válaszolt nekik. Ausztriában még a csöves is magyar...
Egyre beljebb barangolva a központban, betértünk egy olasz étterembe ebédelni. A kiadós lakomát követően a Stephansdom következett. Kis brigádunk úgy döntött, hogy felmegy az északi toronyba megnézni a kilátást. Sajnos négyünk nem fért be egyszerre a lift járatba, Roli egy menettel később ért fel a tetőre, amiért fejenként 5,5 €-t fizettünk, de a látvány mindenért kárpótolt. Mondhattuk volna, mint az elkényeztetett kisfiú apja az Eiffel-torony tetején, "hogy innen egész Párizst", vagyis esetünkben Bécset látni lehetett. ("Nem igaz! Hol a Stephansdom?!" :D )

Majd a hülye ötletemtől és a vasárnaptól vezérelve a méregdrága Kärtnerstraßén megvettük az ajándékokat az otthoniaknak, többnyire Mozart-Kugelneket. Ezután villamosra szálltunk és irány a Rathausplatz és a legendás karácsonyi forgatag. Persze nem maradhatott ki nekem a tojásfehérje-habos téli fagyi, de még egy forrócsoki is belefért a fogyasztásunkba. Itt is néztünk egy-két ajándékot az otthoniaknak. Érdekes, hogy amíg Budapesten a Vörösmarty - és a Szent István téren főképp csak külföldi szavakat hallunk, Bécsben még inkább otthon érezzük magunkat, hiszen a magyarok abszolút többségben voltak, de még a bódékban is. Az egyik fajátékos árus kínálatában felfedeztük Süsüt, a sárkányt. Persze, hogy elénekeltük a gyerekkorunkban alaposan megtanult főcímdalt, amelyet az eladó is dalolt velünk, mivel ő is hazánk fia volt. Magyarok! Magyarok mindenhol!

Még egy rövid sétát megejtettünk a díszkivilágításban megfürdő Ringen, majd eljött az idő, metróra kellett szállnunk, mert jött a Fradi-meccs. Irány a Karlsplatz, majd az U1-gyel Kagran.

Miután a vásárolt cuccokkat bepakoltuk a kocsiba, elindultunk a komplexum 3-as csarnoka felé, ahol a találkozót rendezték. A belépés ingyenes volt, de, ha akartál fizethettél a becsületkasszába. Adtam nekik 2 €-t. Közel 60-an gyűltünk össze fradisták, de a bécsieket is képviselte egy kisebb szurkolói csoport. Hiába szurkoltunk derekasan, ez volt az a meccs, ahol semmi sem akart összejönni. A korong nem oda pattant, ahová nekünk jól jött volna, a sereghajtónak pedig piszok nagy mázlija volt, ilyen góllal is szerezték meg a vezetést, ami ide-oda pattogott, mielőtt a kapuba jutott volna. Szerencsére az egyenlítés megszületett a részünkről egy késleltetett kiállítás alatt, de a újra nem sikerült betalálni. Azonban a harmadik harmadban a bécsiek egy eléggé véleményes kettős emberelőnyből ismét betaláltak, azzal pedig be is gyűjtötték a három pontot, a bajnoki szezonban először. (miért pont ellenünk?! :( ) A meccs egyetlen pozitívuma a második szünetben elfogyasztott Capitals Burger volt, amit többen ajánlottak nekem. Finom volt! Csak ajánlani tudom, hogy ha Bécsben jégkorong-meccsen járnak ismerőseim.

Kissé csalódottan indultunk el a kocsi felé, de abban egyetértettünk, hogy ez a vereség sem tudja elrontani a túra hangulatát és emlékét. Egyre pozitívabb hangulatban indultunk hazafelé az osztrák éjszakában, majd a határon átérve Mosonmagyaróvárnál megálltunk egy rövid pihenőre. Hihetetlenül lehűlt a levegő, szinte csontig hatolt a fagy. Alig vártam, hogy visszaszállhassak a jó meleg kocsiba! Még Bábolnánál megemlékeztünk arról, hogy Szombathelyről hazafelé mennyit vártunk a McDonald'snál és, hogy elfelejtették odaadni a sajtburgeremet. (De szerencsére Adriánt nem hagytuk el! :D )

Már egyre közelebb jártunk Budapesthez, mikor Árpi megszólalt: "Ajjaj!" Sajnos fogyóban volt a benzin és nem volt biztos, hogy bírja a kocsi hazáig. Letértünk a sztrádáról, hogy olcsóbban tudjunk tankolni, de sajnos az a benzinkút már zárva volt. Majd Zsámbék környékén az M1-esen legalább megtudtuk etetni a Suzukit és haza tudtunk érni. Itt a kútnál összefutottunk a Pick Szeged kézilabdacsapatával, akik Tatabányáról tartottak hazafelé. Nem is tudtuk az eredményt, de mikor Roli közölte, kidülledt a szemem. A Pick kikapott a bányászoktól. Nem létezik! De ez történt. A hazaút döbbenete is megvolt. Innentől már nyugodt utunk volt vissza a Blaha Lujza térig. Itt elbúcsúztunk Árpitól és Ritától, majd Roli is és én is elindultunk hazafelé.
Hihetetlenül jól sikerült ez a hétvége! Abban mindannyian egyetértettünk, hogy ez a kirándulás bekerül a brigád Top 3 túrái közé. Két bécsi győzelmet láttunk, az egyiknek örültünk, a másiknak nem. Ilyen ez az élet. Nem lehet mindig örülni. De a jó kedvünket nem tudták elvenni! Köszönöm, hogy ezt átélhettem!