Szuper(kupás) túra a Balkánon

FC Shkupi - FC Prishtina, Felkészülési mérkőzés, 2017.08.06.
Real Madrid CF - Manchester United FC, UEFA Super Cup Final, 2017.08.08.

Amiután megtudtuk, hogy Szkopjéban kerül megrendezésre az Európai Szuperkupa idei döntője, azonnal nagyszabású szervezkedésbe kezdtünk, hiszen ezt mindenképp látnunk kellett. Már hónapokkal az indulás előtt megvásároltuk a repülőjegyeket és foglaltuk le a szállásokat, kisebb-nagyobb akadályokkal. Azonban a túrát alapból nem így terveztük. Eredeti elképzeléseink szerint vonattal mentünk volna Szkopjéba, egy-egy fél napos belgrádi pihenővel. Mivel a szerb és a macedón vasutak hatalmas felújításba kezdtek, így a főváros nemzetközi vonat nélkül maradt, viszont szerencsénkre a WizzAir pont ekkor indította el heti kettő repülőjáratát a Nagy Sándor Reptérre, így azonnal foglaltunk. A szállásainkkal volt egy kis probléma. Az elsőt azért mondtuk le, mert végül beiktattunk három éjszakát Ohridban, ahol a kristálytiszta vizű tó partján megfürdőzhettünk és bámészkodhattunk is. Azonban mikor kiderült a Szuperkupa két résztvevőjének kiléte a macedónok megszagolták az Euro és a Font illatát és alaposan felnyomták az árakat.

Egyik szállásunk még ki is tette a szűrünket, mert nagyon kellett nekik az európai - és a brit valuta. De végül találtunk egyet (erről később), már csak a jegy volt hátra. Hatan jelentkeztünk az UEFA jegyeladó oldalán, de csak kettőnket sorsoltak ki, hogy közvetlenül kapjunk jegyet a nagy összecsapásra, Mátét és engem. De így is nekivágtunk a nagy kalandnak, legyen bármi is.

Már korán reggel összefutott a brigád a budapesti Liszt Ferenc Repülőtér 2/B terminálján, ahonnan 9:55-kor emelkedett az égbe a WizzAir járata. Megbeszélésünk szerint csapataink mezében jelentünk meg a légikikötőben (Marci és Máté Honvéd-, Roli és én Fradi-mezben). Egyedül Árpi és barátnője, Rita nem képviselte csapatát (ejnye-bejnye!)
Gyors átvizsgálás után beértünk a boarding-pulthoz és legnagyobb meglepődésünkre egy csuklós-BKV-buszra szállítottak fel minket. Na, ez elvitt a gépünkhöz, de már néztük, hogy mikor jön az ellenőr, hogy miért nem lyukasztottunk jegyet? (lesz@rom, bérletem van!) Majd megérkeztünk a gépünkhöz, ahol csinos stewardessek üdvözöltek minket és irányítottak helyeink felé. Odafelé én az ablak mellett tudtam elhelyezkedni, nem kis ijedelemmel, hiszen nyugodtabb vagyok, ha két lábbal a földön maradok. De épen és egészségesen érkeztünk meg Macedónia fővárosába 1 óra 20 perc repülést követően, ahol nem tudom miért, de a határőr azt hitte, hogy diplomata vagyok és nagyon át akart irányítani a diplomata útleveles kapuhoz. Miután meglátta, hogy nekem csak sima EU-s útlevelem van, egy kicsit bepöccent és visszazavart a soromba. OK!

Gyors ellenőrzés, pecsét nuku, és máris beléphettünk Macedónia területére. Dobre Dojdovte! Miután megcsináltuk a kötelező fotókat a hódító Nagy Sándor szobrával, azonnal beváltottunk egy kis adag Eurót helyi dénárba (ugyanis Magyarországon a pénzváltókban kb. röhögve küldtek el, ha macedón dénárt akartam váltani, így Eurókkal felszerelkezve érkeztünk meg). Majd 175 dénárért (1 dénár = 5 Forint) cserébe jegyet vettünk a városba induló transzferbusz-járatra.
Ahogy megérkeztünk a főpályaudvarhoz találtunk egy elég jó áron váltó pénzváltót, ahol gondoltuk az összes Eurónkat átváltjuk. Ja nem! A hölgy mogorván jelezte, hogy maximum 100 Eurót hajlandó beváltani nekünk, nem többet. Köszönjük. Ezután még 520 dénárt fizettünk egy hasonlóan mogorva hölgynek a buszjegyekért, hogy továbbmehessünk Ohridba.
Gondoltuk kapunk tikettet a korábban induló járatra is, de csak a délután kettőkor indulóra volt hajlandó. Addig Árpi vett egy macedón Sim-kártyát a telefonjába, amely biztosította számunkra az internetes elérést az út során. Mi Mátéval felfedeztük a pályaudvart,

reménykedve, hogy az egykori jugoszláv vasutak fennmaradt példányaival találkozhatunk fent a peronon, de ehelyett csak egy Velesbe induló modern motorvonatot láttunk Szkopje futurisztikusnak tervezett, de elég lehangoló állapotban lévő főpályaudvarán, a közel 40 fokos hőségben. Majd egy kis ásványvízvétel, mosdólátogatás és felkászálódtunk a buszra, hogy kezdődjön a kényelmetlen három és félórás út Ohrid felé. Próbáltam zenehallgatással elütni az időt, közben csodálkozni a gyönyörű hegyekben és kis falvakban. Macedónia dél-nyugati részén jelentős számú albán nemzetiségű lakosság fedezhető fel. Több településen templomok helyett mecsetek voltak láthatóak, emellett több helyen kint volt a hatalmas albán lobogó, jelezve hovatartozásukat.

Közel két óra utazás után eléggé elgémberedve érkeztünk meg Kicsevóba, buszunk egyetlen megállójába. Elmondhatatlanul jól esett kiegyenesedni, nyújtózkodni, amíg a felszállóktól óvtad a csomagjaidat és a helyedet. Mert persze az albánokat nem érdekli, hogy kinek a cucca és ki ülne ott, ő oda akar és kész. Mindenféle balhé nélkül folytattuk az utunkat a tóparti településig, ahol egy kisebb kacskaringózás után meg is érkeztünk a buszállomásra.

Mielőtt még belefolynánk a dolgokba, Kicsevónál meg kell említeni a vasutat is. Az 1950-es évek vége, 60-as évek elejéig Jugoszláviában keskeny nyomtávú vasútvonalak voltak, amelyeket ekkoriban bővítettek az Európa nagyrészén használatos nyomtávra. A régi vonal leért Ohridig, de a kibővítés után a vonalat csak Kicsevóig építették meg és a közeli - és a távoli jövőben sem tervezik a Macedónok újraépíteni. A vasút- és a buszállomás mellett pedig egy szoborvonat őrzi a régi idők emlékét, vagyis a "kisvasutat".

Bár a szállásunk nem volt messze a pályaudvartól, de egy kicsit nehezünkre esett megtalálni. Többek között én néztem el a térképet és az én ostoba tanácsomra mentünk tovább egyenesen azon a szakaszon, ahol le kellett volna fordulnunk. Végül, de megtaláltuk a Marko Nestoroski utcát (egy életre megjegyeztük ezek után), és vele együtt a Bajam Hostelt, amely az otthonunk volt három napig. Egy kellemes kis szálló, egy kedves családnál, akik mindent megtettek a vendég kényelméért. Ha egy negatívumot el lehet mondani erről, az az, hogy egy kicsit távol volt a tóparttól, de az még leküzdhető. Este be is sétáltunk a nyüzsgő partszakaszra.

Eléggé hangulatos és zsúfolt is volt, mondhatjuk Ohrid a macedón Siófok. A kikötő mólójáról körbenéztünk a tavon, és kimagaslottak velünk szemben Albánia hegyeinek csúcsai is. Majd miután összeállt a brigád (Árpiék más szálláson voltak), kerestünk valami éttermet, ahol megvacsorázhattunk. (Marciék velünk ellenkező irányba indultak el inkább) Mi találtunk egy jó kis grilléttermet, ahol elfogyasztottam pleskavicás burgert. A hozzávalókat már saját magam tehettem bele a szendvicsbe, elég finom volt. Vacsora után még egy kicsit elidőztünk a tóparton, miután szép lassan mindannyian visszaszivárogtunk a szállásainkra és szép lassan álomba szenderültünk.

Az első este olyan mélyen aludtunk, hogy a végére szokásosnak mondható vekkerünk, a szomszéd mecset hajnal ötkor éneklő müezzinje sem keltett fel minket. (bár állítólag a macedón függetlenségi emléknap miatt maradt néma a minaret) Reggel Rolival elugrottunk a közelben lévő albán pékségbe finom reggeliért, amelyből kár, hogy nem hoztunk többször, hiszen elég finom volt. Főleg a sajtos-sonkás burek, amelyet nagy szeretettel fogyasztanak a helyiek. A finom reggelit követően pedig irány vissza tópartra, ahol 11 óra után összefutottunk

Árpiékkal, majd irány a kaleói strand a sziklák tövében. A víz pedig nagyon jó volt, a Balatonnal ellentétben nagyon gyorsan mélyült, így már két méteren belül már le sem ért a lábunk, a víz pedig nagyon jó volt ebben a hőségben. Egy kisebb fürdőzést követően úgy döntöttünk, hogy itt az idő ebédelni. Az óváros tövében beültünk egy vízparti étterembe, ahol gondoltuk megkóstoljuk a helyi nevezetességet, a Mucskalicát. Ahogyan a pincér mesélt róla, szinte összefutott a nyál a számban. "Csirkehús paradicsomos-hagymás SZÓSZBAN.", mi pedig rendeltünk mellé köretnek hasábburgonyát, amelyre nem értettük, hogy miért néz furcsán. Később megértettük, mivel összekeverte az emberünk a sauce és a soup szavakat és kihozta számunkra a macedón gulyáslevest. Na, azonnal rendeltünk mellé kenyertet is, hogy jó magyarosan ehessük eme nevezetességet. Amúgy nem volt rossz. Mellé desszertnek megkóstoltuk a diós-karamellás-csokis süteményt, az Ohrid-tortát. Az se volt rossz! Ajánlom mindenkinek. Közben folytak le a többiek torkán a helyi sörök, élükön a Skopskóval, amelyet nagyon dicsértek.
Ebéd után vissza a szállásra, gyors átöltözés és ismét találkozó a kikötőben, nyakunkba vettük az óvárost és a bazárt. Egy gyors fagyizás után megnéztük az Ezeréves fát a város főterén és megtekintettük a helyi türbét, vagyis muszlim temetőt, majd fel a hegyen az erőd felé, ahol először az ókori színháznál lőttünk pár képet, majd irány felfelé. Az erőd 60 dénárba került, de beböfögtem a lejárt diákigazolványomra egy diákjegyet. Nesze, ha már fizetek ezért! Fentről elég szép kilátás tárult elénk a városra és a tóra, emlékezetes volt számunkra. Majd irány innen az ókeresztény bazilika és a kaleói kápolna. A nap lezárásaként pedig egy kis csevapcsicsa a főtéren. Mi mással zárhattuk volna a napot, mint a főtéri türbe müezzinjének imára hívó énekével?!

Ahogy a muszlim imaének zárta az előző napot, az ébresztett minket másnap hajnal ötkor. Hogy ezeknek mindig ekkor kell imádkozniuk? Keresztény ember ilyenkor még aludna! Még sikerült egy kicsit visszaszundítanom, de aztán 9-re siettünk a kikötőbe, hiszen indult a hajónk St. Naumba a tó legtávolabbi macedón részére, ami csupán pár száz méterre található az albán határtól. Az út során több nevezetességhez is közel ment a hajó, mint pl. pár halászfalu, a Csontvázak-öble,

valamint a jelenlegi macedón elnök jelenlegi nyári villája felé, ami egykoron a jugoszláv diktátor, Josip Broz Tito tulajdona volt. St. Naumban első dolgunk volt a kolostor megtekintése, amely gyönyörű volt. Legalábbis a kápolnája. Régi kopott freskók, díszes ikonosztáz, tiszta középkori hangulat. Innen egy kis túrázásba indultunk és az útlevelünk "szűztelenítése" és egy újabb ország kistrigulázása érdekében elindultunk Albánia felé. Gyors útlevél vizsgálat, fotó az Albánia táblával és máris átléptünk a szkipetárok földjére, ahol pékek helyett inkább hiénataxisokkal találkoztunk. Szeméten, sok régi Mercedesen és egy Macedóniára néző lövészbunkeren kívül mást nem láttunk ezen területen, szóval vissza a makedónokhoz és irány ebédelni. Sajnos a pecsét sem került az útlevelünkbe. :( A Cuba Libre nevű vendéglátó helyiségbe ültünk be a parton, ahol egy-egy nagy burgert rendeltünk. Ehelyett kihoztak nekünk egy szép nagy pleskavicát. De ha már nem zsömlében kaptuk, legalább ajvárt hoztak volna mellé! A pincér ehelyett adott nekünk ketchupot és majonézt. Nem erre gondoltunk, de sebaj, megettük. Nem esett rosszul, de azért a köret is lehetett volna bőségesebb. Nem volt egy olcsó mulatság ezért. (köszönjük!) Ezután vissza a hajóra és szélsebesen vissza Ohridba. Este már csak a tengerpartot néztük meg, majd korán lefeküdtünk, hiszen reggel már kijelentkeztünk és utaztunk vissza Szkopjébe.

Egyik lábam Albániában, a másik Macedóniában

A buszunk ezúttal kényelmesebb volt, csak minden jött-mentet felvett, így sok helyen álltunk meg. Kicsevóban se volt az a hosszú pihenő, mint odafelé, de az autópályán Gostivarnál és Tetovónál is megállt, míg egy-egy utas leevickélt. Jó három és fél órás út után érkeztünk meg Szkopjébe a főpályaudvarra, majd a gyors egészségügyi szünet után jobbnak láttuk, ha inkább taxit fogunk. 200 dénárért el is vitt minket a szállásunkra! (Szkopjében a taxik nem taxióra szerinti tarifákat számolnak, hanem előre megállapodsz a sofőrrel, hogy mennyiért akar téged elvinni oda. Általában elég olcsó, 200 dénárért (kb. 1000 Forintért bárhová eljutsz a városban). A fővárosi szállásunk egy felújítás alatt lévő főiskolai kollégiumban volt, amelyet a pénzéhes macedónok az UEFA SzuperKupa miatt nyitottak meg, reménykedve a sok Euróban és brit fontban. Mélységesen csalódtunk és természetesen visszavágytunk Ohridba, hiszen sok minden hibádzott. Legalább az ágyak kényelmesek voltak, de az omladozó falak, a koszos, penészes fürdőszoba, a beázott szoba, a csótányok nem éppen bizalomgerjesztő látvány voltak, és nem a kényelmünkre mentek rá. De cserébe kétszer drágább volt az ohridi szállásunknál. (Menjetek a...!) Szállásadónk bőszen hivatkozott a macedón kormányra, hogy miért kellett nekik kinyitni ezt a felújítás alatt álló koleszt, de legalább igyekeztek teljesíteni minden kívánságunkat. Az egyik srác, Jovica (becenevén Joco) még a Wifit is bevezette a szobánkba, így meg tudtuk nézni az M4 Sport appon a Puskás Akadémia-Budapest Honvéd NB I-es meccset, amely alatt Máté és Marci kitombolta magát a legendatolvaj felcsútiak feletti sikerük során. Este benéztünk még a városba és néhány saroknyira találtunk egy nagyon jó és olcsó csevapost, ahová még visszatértünk tartózkodásunk során. Este még az erkélyen dumáltuk ki magunkat és néztük, ahogy a helyi cigányok a városban öszvér húzta lovaskocsikon szedik össze a lomot. Sajnos fotót róluk nem lehet csinálni, mivel a kamerát látva már villan a penge és kezdődik a balhé. (de nekem sikerült valahogy suttyomban, amit nem vettek észre :P)

Másnap úgy döntöttünk megnézzük a belvárost és este kinézünk egy barátságos mérkőzésre, ahol a helyi albánok csapata, az FC Shkupi (Shkup Szkopje albán neve) a koszovói FC Prishtinával mérkőzött meg. De előtte még nyakunkba vettük a várost. Végig sétálva Szkopje főútján elértünk a függetlenségi szoborparkhoz és a Parlamenthez, valamint a Diadalívhez, vagyis ahogy a helyiek hívják: Porta Makedonija, vagyis Macedónia kapuja. Mögötte a Plaza Makedonija, vagyis a főtér, ahonnan elérhető volt a város egyik nevezetessége, a Kőhíd.

Bár mi még egy kicsit sétáltunk a Vardar partján, de csak átmentünk a bazár felé, ahol már egy más világba csöppentünk. Ugyanis a folyó északi partja már muszlimok lakta terület. A bazárban és legalább öt mecsetet számoltunk össze. Itt ettük életünk egyik legfinomabb gyroszát (vagyis dönerjét), a Hamza Dönernél, majd elértünk a piachoz, ahol eléggé furcsa dolgokat láttunk a portékák között, mint pl. viperát, gumibotot, tűzijátékot, görögtüzet és elég furcsa alakokat. Innen utunk bevezetett minket az albánok lakta rész sűrűjébe, amit inkább a szemét és a bűz uralt, emellett a 47 (!!!!) fokos melegben a napsütötte utcán tárolt rothadó gyümölcsök illata. Végül egy nagyobb séta után elértünk az FC Shkupi stadionjához. A belépés ingyenes volt, de a stadionban annyi mosdó volt található, mint amennyi bajnoki címet nyert az Újpest az elmúlt 15 évben. Szerencsére a stadion melletti étteremben volt lehetőség ürítésre. És bár jelentős volt a rendőri jelenlét, nyugodtan be lehetett vinni palackot a lelátóra teli vízzel. Hiába, ez itt a Balkán, ahol nagyobb

lehetősége van a balhénak, mint mondjuk egy magyarországi edzőmeccsen. Volt egy bácsika, aki rendületlenül árulta a házi sós szotyiját és áfonyalevét. Miután megtudta, hogy mi külföldiek vagyunk (miután kértem egyet 10 dénárért - 50 Ft.), kaptunk egy másikat ingyen és még áfonyaleveket is. Nem tudtunk eléggé hálásak lenni neki. A mérkőzésen a legnagyobb rendbontást egy kutya végezte el, mikor egy kirúgott labdát visszahozva, a labdaszedő srác nem zárta vissza a kaput és azon beszökött az eb, gondolva ő is játszik egy kicsit. Végül a gazdája is berontott és szinte kirugdosta a jószágot a pályáról. Megérdemelte volna, ha őt rugdossák így.

Nem mellékesen, a meccset 1-0-s hátrányból fordítva, egy utolsó perces góllal a koszovói vendégcsapat nyerte 2-1-re. Nem volt rossz meccs, ahhoz képest, de a színvonal inkább a magyar NB III-nak felelt meg, hiába a helyi élvonalbeli gárdákról volt szó.
Innen a sok csadoros, burkás nő közül gyorsan igyekeztünk vissza a bazárba, amit bevilágított a hegy tetején lévő Millenniumi Kereszt fénye. Itt meg is ejtettük a vacsoránkat, majd irány vissza a szállásra, egy jó alvásra, de így is egy jót dumáltunk az erkélyen hajnal 2-ig.

Másnap sajnos egy kicsit apadt a brigád létszáma, hiszen ketten rosszullét miatt inkább visszafordultak a szállásra, így Rolival ketten indultunk el felfelé a Millenniumi Kereszthez helyi tömegközlekedéssel. Persze mindketten Fradi-mezben feszítettünk, amelyet észrevett a helyi BKV Vardar ultrák közül idejövő ellenőre, akivel elbeszélgettünk a szurkolói helyzetről, a kézilabdáról és segítettek minket az úton. Elmondták, hogy bár Szkopjében a londonihoz hasonló emeletes buszok járnak, de ezek kínai másolatok.

Sajnos Rolival a buszsofőr még egy napijegyet megvetetett (mert oda-vissza akart vonaljegyet venni az útra). Sebaj, szerencsénkre összefutottunk a hegy oldalában a taxival érkező Árpiékkal és így nekik adtuk az egyiket. A busz végállomásától a kereszthez egy kabinos sílifttel lehetett feljutni, ami óránként jár fél órát, így lehet csodálkozni a kilátásban. A hegytetőn, 1600 méteren alaposan lehűlt a levegő, szerintem alulról súrolta a 20-at a hőmérséklet, és erős szél is fújt. Legalább felüdülés volt a városi 40 fok után. De a kilátás egyszerűen gyönyörű volt. Ha tiszta lett volna az idő, egész Tetovóig ellát az ember, de így se volt csúnya. Főleg Szkopjével a lábad előtt. Itt egy kicsit játszadoztunk, megittunk egy italt, fagyiztunk, majd irány vissza a völgybe és a főtérre, onnan Teréz Anya szülőházához, ami Szkopje szívében volt található. Az emlékházban minden fontos pillanata meg volt örökítve, még a nagy találkozásai II. János Pál pápával és a Dalai Lámával is. Az épületben egy kisebb kápolnát is kialakítottak, ahol katolikus miséket is celebrálnak.

Miután innen is eljöttünk benéztünk mégegyszer a bazárba, ahol az angolok bőven hangoltak a meccsre, kórusban szurkoltak egy GYEREKNEK, hogy egy húzásra igyon meg egy üveg sört. Az egyik be is mutatott nekem, mert a Fradi-mezemet látva azt hitte, hogy Celtic-szurkoló vagyok (mondjuk van benne némi igazság), de a nagy mennyiségű pia és a csöppnyi ész ennyit engedélyezett neki, nagyobb balhé nem lett belőle. Majd innen elindultunk vissza kedvenc csevaposunkhoz egy bőséges vacsorára a nap lezárásaként, hiszen másnap jön a nagy meccs, kinézünk a Real-Manchesterre. Vagyis Marci és Roli igyekeztek. Végül találtak egy jegyüzért, akivel meg tudtak egyezni, de még kérdéses volt, hogy bejutnak-e. Még a szállásunkon voltak manchesteri szurkolók, akik valamilyen szinten beszéltek magyarul, hiszen a srác felesége honfitársunk. El is akarta volna adni a jegyét Marciéknak, amire vevők voltak, de az üzlet sajnos nem jött össze. Pályázott a jegyekre egy PSV Eindhoven-drukker holland srác is, aki már kettőig se látott a piától, annyira dülöngélt. Büszkén hirdette, hogy mennyi sört lökött le a torkán, de szerintünk kevesebbet mondott az annyinál. Azt se tudta, hogy hol van, még a szobánkba is szó szerint beesett a folyosóról!

Másnap ismét a bazárban kezdtünk és a piacon való körbenézés után ismét a Hamza Dönerben ebédeltünk egy búcsú gyroszt, hogy a szálláson lévő rövid feltöltődés után elinduljunk a II. Filip Nemzeti Stadionhoz. Először a "legális jegyesek", vagyis Máté és én indultunk el, hogy felderítsük a terepet. (hogy miért is írtam, hogy legális jegyesek? Szállásadónk figyelmeztetett minket, hogy Macedóniában, amely a feketegazdaság egyik bölcsője, egy törvényt hoztak, amely alapján szigorúan büntetik a jegyüzéreket, és azokat is akik megveszik azt.)

Az UEFA olyan tájékoztatást adott ki, hogy csak azokat engedik be a stadionba, akiknek a jegyén lévő név megegyezik a személyi iraton lévő névvel, vagyis az útlevélben, ill. a személyi igazolványban. Bár a többieknek pozitív tapasztalata volt az Eb-ről ezzel kapcsolatban, nem ártott az óvatosság. Az első ellenőrző ponton mondhatni simán átjutottunk, csak Mátétól elvették Marci Budapest Honvéd-sálját, miszerint csak a Manchester United és a Real Madrid ezen ereklyéit vihetik be a drukkerek. (mondjuk utólag belegondolva hazudhattuk volna az idióta macedón szekusnak, hogy ez a magyar MU-drukkerek sálja, de késő bánat) De a nevet viszont nem nézték, csak annyit, hogy legyen érvényes jegyed. Máté még a cigijét is be tudta csempészni a stadionba a gatyájába rejtve. Jött a második ellenőrzési pont, ahol a helyi rendőri erők TCS-brigádot játszottak, szűkösen engedték a kapuhoz a drukkereket. Eközben hívtuk Marciékat a tapasztalatokkal kapcsolatban, ők pedig jelezték, hogy megtörtént az üzlet, van jegyük. Végre átjutottunk a második ellenőrzésen. Most az én Fradi-sálamat vették el, de még a frissen vásárolt mezemet is el akarták venni tőlem.

Vöröslő fejjel üvöltöttem a szekusnak, hogy ezt felejtse el. A sál még valamilyen szinten OK, hogy ha vigyázz rá, de a mezt már nem adom. Végül az egyik rendőr jött a segítségemre, aki helyre tette a szekust, mez jöhet, sál nem. Legalább a meccs végéig megőrizték az enyémet, Máté (ill. Marci) nem volt ilyen szerencsés, az övét valaki behúzta. Legalább bejutottunk. A büfé eléggé drága volt 150 Den. egy ásványvíz, 200 Den. egy kóla, a balkáni fosatós csapvízből pedig egyikünk se mert inni, így nem volt más választásunk perkálni a büfében. Sajnos két külön szektorba szóltak a jegyeink Mátéval, de az egyik macedón srác benne volt a cserében, így szerencsére együtt nézhettük a meccset a kakasülőn. Közben megtudtuk, hogy a többiek is sikeresen bejutottak, így az egész brigád ott volt az UEFA Szuper Kupa-döntőn. A látványos folklór bemutató és a siket gyerekek Coldplay előadását követően elég jó meccset láthattunk a fülledt 40 fokos meleg ellenére. A találkozót 2-1-re a Real Madrid nyerte meg a Manchester ellen. A meccs után igyekeztünk visszaszerezni az elvesztett Kispest-sálat, sikertelenül. (szerencsére az enyém külön őrizetet kapott a bejáratnál) Amíg Máté a rendőrökkel és a biztonságiakkal próbált értekezni, hogy még egyáltalán hol találhatja az ereklyét, én a Fan Shopban (ahová az egyik szekus irányított minket) üvöltöttem le az UEFA egyik emberét, hogy mégis ez milyen hülye szabály?!

Sajnos sikertelenül jártunk. Elindultunk vissza a főtér felé, és azon gondolkoztunk, hogyan tudnánk kiengesztelni Marcit az elvesztett sál miatt? Szerencsénkre szembetaláltuk magunkat egy nénivel, aki 1000 Dénárért árulta az általa készített Szuperkupás emléksálakat, amelyet lealkudtam 500-ra, (a hivatalos shopban 1300 dénár volt egy ennél sokkal csúnyábban megtervezett) így Máté is vett magának egyet és vettünk egyet Marcinak, hátha valamilyen szinten pótolni tudja a szekusok által behúzottat. Minden esetre nem lőttünk vele mellé. Miután megtaláltuk a többieket a Diadalívnél, megpróbáltuk nyakunkba venni a várost. A szkopjeieknek nincs érzékük a vendéglátáshoz, hiszen a meccs után egyből bontani kezdték a FanZone-t is, és a kocsmák is bezártak. Gondoltuk betérünk törzshelyünkre egy búcsúcsevapra, de ott hatalmas volt a tömeg, így elnéztünk egy másik helyre, ahol már érezhetően nem láttak minket szívesen, hiszen mentek volna haza. (Hajnal 2-kor mondjuk ez érthető, de mégis csak Szuperkupa volt a városban, tele turistákkal.) Egy gyors vacsi, majd visszatérve a szállásra rövid szundi, hiszen már kora reggel indultunk ki a reptérre, hiszen utaztunk haza.

A háziurunk megígérte, hogy hoz reggelit és kivisz minket a reptérre, de sajnos elaludt, így lemaradt a reggel hét órára megbeszélt találkozóról. Mi még negyed órát vártunk rá, utána úgy döntöttünk, hogy taxit fogunk, amely 800 dénárért kivitt minket a reptérre. Nem sokkal később beestek Árpiék is, majd a várakozás közben megjött a háziurunk a reggelivel és mély bocsánatával. Az alapos kajálás után megkezdődött a becsekkolás, ami alatt Rolit és Mátét meg akarták szívatni a macedónok. De nem jártak sikerrel, amelyben szerintem ismét közrejátszott a termetem és a vöröslő fejem. :D Sajnos kedvenc sportriporterünkön, Hajdú B. Istvánon már ez nem segített, neki már a nagyobb csomag miatt büntetést kellett fizetnie, de egy közös fotóban legalább benne volt. Gyors útlevélvizsgálatot követően megérkeztünk a Terminálba, ahol az árak az egekben voltak, de legalább ókori leletek voltak kiállítva. Majd fél 12 után felszállhattunk a gépünkre, amely a vártnál gyorsabban, közel egy óra alatt érkezett meg Budapestre. Még a szokásos reptéri csomagvárós procedúrán átestünk, de biztonságosan földet értünk, megérkeztünk Magyarországra.

Vannak pletykák, amik igaznak minősültek a Balkánnal kapcsolatban, de azt el tudjuk mondani, hogy a nagy szegénység ellenére a helyi emberek jószívűek, segítőkészek, hatalmas szeretettel fogadják a turistákat. Még ha kell, a kevéske jövedelmükből is igyekeznek megvendégelni őket. Gondolhatunk a Shkupi-meccsről a szotyiárus bácsira, vagy éppen szállásadónkra, aki a mostoha körülmények ellenére igyekezett gondoskodni a kényelmünkről. Egy csodálatos hetet töltöttünk el Macedóniában, de csak azt tudom mondani, hogy még maradtam volna egy kicsit. Szkopje egy elég nagy betondzsungel, de mégis megvan a varázsa, ahogyan Ohridnak is, ahol továbbidőztem volna legalább kettő-három napot. Ha egy valamit kell választanom, ami nem fog hiányozni, az a müezzin éneke hajnal ötkor. Ilyenkor inkább aludnék, ha nem gond! De összességében ez a túra nagyon jól sikerült! Várom a következőt!