Zágráb: "Waze, ez jó túra volt!"

 Magyarország - Skócia, U17-es Európa-bajnokság, csoportkör, Zágráb-Lucko, 2017.05.06.

A szenzációs norvégok elleni győzelemmel a magyar U17-es labdarúgó-válogatott kvalifikálta magát az Európa-bajnokság főtáblájára. Nem kisebb csapatokkal kerültünk szembe, mint a többszörös győztes Franciaország, a mindenkire veszélyes, brit futballt játszó Skócia és a kakukktojás, meglepetéscsapat, Feröer-szigetek. Mivel a franciák elleni összecsapás hétköznap került sorra, (ahogyan a Feröer elleni meccs is), így a kis brigádunk egy részével, úgy határoztunk, hogy ellátogatunk a Zágráb melletti Luckóban megrendezésre kerülő összecsapásra. Terveink szerint nem az lett volna az egyetlen összecsapás, amelyet megtekintettünk volna, hiszen a főváros kisebbik csapata, a Lokomotiva épp aznap fogadta a bajnoki címre hajtó Rijeka gárdáját.

Sajnos végül Roli lemondta a túrát, így a brigádból Árpival ketten jelentünk meg a népligeti rajtvonalnál, majd egy kelenföldi kitérő után, ahol felvettük Árpi barátnőjét, Ritát, elkezdtük falni a kilométereket déli szomszédunk felé. Végig jó hangulatban telt a túra, a beszélgetés közepette pedig észrevettük, hogy az ideális úttervező applikáció, vagyis a Waze, le akar vinni minket az autópályáról. Mi hallgattunk rá, és milyen jól tettük! Egy jó 20 kilométeres kerülőt követően tértünk vissza a pályára, ahol értesültünk egy balesetről és mint megtudtuk, már több kilométeres a kocsisor, akár órákat is vesződhettünk volna a dugóban, mint egy autóstól megtudtuk. Köszönjük, Waze! Gyors ügyeinket elvégezve, járművünket megbütykölve haladtunk tovább Letenye felé, majd egy Nagykanizsa közelében megejtett szünetet követően irány a határ. A Rendőrség hivatalos honlapjáról értesültünk, hogy hosszabb várakozás várhat ránk az autópályás átkelőnél, ennek rendje és módja szerint a Waze a közúti határátlépőhöz irányított minket. Itt kb. öt perc alatt "átslisszoltunk" Horvátországba az alapos ellenőrzést követően. Bár nem tudtuk, hogy a horvátok hogyan várják a magyar drukkereket. A négy évvel ezelőtti fiumei túrán tapasztaltak után, a libasorban felvezetve, autópályán 60 km/h-val haladástól félve, tört délszláv nyelvtudásommal elmagyaráztam az illetékesnek, hogy az úticélunk a plitvicei tavak. ("Mit? Zágrábban magyar meccs? Ne mondja!") Innen már csak a fizetőkapuk állítottak meg minket, eléggé simán megérkeztünk a luckói sportkomplexumhoz.

Már gyülekeztek a magyar drukkerek, focizgattak, iszogattak, jó hangulattal telt a várakozás. Mi is még elfogyasztottuk otthonról hozott szendvicseinket, majd egy gyors mosdó-szünetet követően elindultunk befelé a stadionba, (akarom mondani: fedett sportlétesítménybe) amely 1500 férőhellyel szolgált a közönségnek. Közel 3-400 magyar és majdnem 50 skót drukker látogatott ki a meccsre, rajtuk kívül jó pár horvát futballszerető család és kisiskolás. Egy harcos magyar csapatot láthatott a közönség, amely kilátogatott. Azonban hiába a mieink fölénye a lelátón és a pályán is egyaránt, a britek szereztek vezetést egy szerencsétlen kapusbakit követően (bal sors, akit régen tép). Pont az a 9-es számú játékos talált be, akit a magyar drukkerek a folytonos reklamálásai miatt Hisztiánónak gúnyoltak az egész meccs során. Csupán egyszer mutatott fel neki lapot az arab származású svéd állampolgárságú bíró Mohamed valami, akit mi csak Mohamed Abdulssonnak hívtunk a lelátón.

A második félidő a skótok időhúzásáról szólt, de a magyarok egy gyönyörű szabadrúgásgóllal egyenlítettek. Tombolt is Zágrábban a magyar drukkerhad, szólt a Ria, ria Hungária, de sajnos a győztes gól nem akart megszületni, pedig a fiúk küzdöttek érte. Nem is kicsit! Sajnos az a fránya labda nem akart bepattanni, így a végeredmény 1-1 lett. Mi pedig értékeltük a küzdést, hatalmas vastaps volt a jutalma a fiúknak. A magyar közönség az egyik legkritikusabb a világon, nehéz elnyerni az elismerésüket. De ha valaki küzd, azt a szívükbe tudják zárni. Jöhetett a srácoknak a Feröer elleni kötelező győzelem, nekünk pedig a menetrendszerinti Cevapcici, ha már délszláv államban vagyunk.

Végül Árpival úgy döntöttünk, hogy belevetjük magunkat a horvát fővárosba, nem fogjuk megnézni a Loko-Rijeka meccset. Pedig utóbbi táborával a bevezető úton még találkoztunk is. Villogó rendőrmotoros állt be mellénk, utána egy csapatszállító és két busz. "Itt vannak a Rijeka ultrái!" Gondolkoztunk azon, hogy felhergeljük-e őket a magyar sálakkal, de úgy döntöttünk, hogy jobb élve hazajutni, mint darabokban, így inkább elengedtük őket. Aztán egy kis tekergést követően a főpályaudvar parkolójában le tudtuk tenni a kocist és irány a belváros, azon belül is a Tomislav király tér. Innen már valami éttermet szerettünk volna találni, ahol ehettünk volna igazi csevapot, de nem találtunk. A belváros viszont tele volt kávézókkal, hamburgeressel, de sehol egy autentikus balkáni

étterem. Nagyot csalódtunk Zágrábban, hiszen a turista nem ezt várná, főleg, aki a helyi kultúrára kíváncsi. Árpi a sok kávézót említve azt mondta, "nem csoda, hogy ezek a horvátok hajnalig pörögnek! Amennyi kávét bevedelnek!" Végül egy plázában leltünk rá arra a helyre, ahol megkaptuk a vágyott ételt. A pincér a tört horvát nyelvtudásomat hallva, azt hitte, hogy hosszabb diszkurzusba tudunk kezdeni, aztán jeleztem felé, hogy "Znam samo malo hrvatski!" (csak egy kicsit beszélek horvátul), majd angolul folytattuk a társalgást. Mindenben a kedvünkre igyekezett járni, a kiszolgálással és az ételekkel is nagyon meg voltunk elégedve. A pincér szinte körbe ugrált bennünket, tett róla, hogy jól érezzük magunkat vacsoránk közben. Hvala, na svemu, Tomislav! (Köszönünk mindent, Tomislav! - így hívták a pincért) A kiadós délszláv menüt követően a Jellasics téren bámészkodtunk, majd ültünk fel a zágrábi siklóra, amely felvitt az óvárosba. Sajnos a dómba már nem tudtunk benézni, de a Jellasics téren ismét lőttünk több fotót a bán szobrával (aki nagyban hozzájárult a 48-49-es szabadságharc bukásához), majd irány vissza a kocsihoz.

Innen Rita hátul bealudt, addig Árpival elől rendesen eldumáltuk az időt. A határon is nagyon gyorsan átértünk, majd hajnalban megérkeztünk Budapestre. Itt elbúcsúztunk egymástól, hogy egy hét múlva ismét útra keljünk! Sajnos az U17-esek negyeddöntős veresége miatt nem Horvátországba mentünk vissza, de a határon túli magyarság északi fellegvára is megér egy történetet!