Rendőrök, románok, huligánok, avagy egy veszélyes békéscsabai éjszaka

Békéscsaba 1912 Előre FC - Ferencvárosi TC, NB II-Keleti csoport, 2009. március 24.

Már harmadik éve tartott NB II-nek nevezett haknisorozatunk a Ferencvárossal, amely ezúttal Békéscsabán lépett pályára. Végre reális esélyünk volt a feljutásra, láttuk a fényt az alagút végén, így mindenképpen le akartunk utazni, még a televíziós közvetítés által meghirdetett, kedd esti időpont ellenére is. A túrára négyen jelentkeztünk: Roli, egy közös haverunk, Bencze és az ő osztálytársa, Máté, aki nem az a Máté.

Kora délután futottunk össze a Keleti pályaudvaron, hogy megvásároljuk a jegyünket. Egyelőre még csak Békéscsabáig váltottuk ki a tikettet, mivel nem tudtuk azt, hogy hogyan jutunk haza Budapestre, sőt még abban se voltunk biztosak, hogy Békéscsabán töltjük az éjszakát.

Minden esetre felkaptuk magunkat a csabai gyorsra, amelyen kiszúrtak minket a rendőrök. Amikor meglátták, hogy csak négyen vagyunk, alig akartak hinni a szemüknek és kérdezősködni kezdtek, hogy hol vannak az ultrák, hol vannak a huligánok? Mi nem tudtunk épeszű választ adni nekik, csak annyit, hogy valahol úton, mert itt biztosan nincsenek, más fradistákkal pedig nem találkoztunk a pályaudvaron. Csalódottan lefilmeztek minket, mert mi biztosan azok vagyunk, akik szétvernének egy vonatot, majd továbbálltak és Békéscsabáig nem is láttuk őket. Az út során elkezdtünk sztorizgatni a régi túrákról, meccsekről, az esélyekről, emellett szóba került a suli és a munka is. Kiderült, hogy Bencze haverunk szakmai gyakorlatos főnöke, minden magyar futballdrukker „kedvenc” játékvezetője, Bede Ferenc. Elmesélte, hogy ő se akarta elhinni elsőre, amikor meglátta a nevét. Közben szép lassan zakatoltunk a Viharsarok felé, miközben előszedtük a tavasz egyik sajnálatos slágerét, a „Bodzát szedünk és BMW-t veszünk” dalt, amelyet Marian Cozma gyilkosai gúnyolására énekelnek a magyar drukkerek, majd begördültünk Békéscsaba vasútállomására, ahová egy kisebb hadsereget vezényeltek ki, hogy legyen a fogadóbizottságunk.

A helyi erőknek kollégáiknál nagyobb volt a megdöbbenésük, amikor meglátták, hogy csak mi jöttünk Pestről és a vonatról még két vidéki fradista szállt le. Mindannyiunkat bevezették az állomás melletti kocsmába, hogy ott várjuk meg az ultrákat és közösen a Kórház utcai Stadionhoz fognak szállítani minket. Nem sokkal később nagy éneklés közepette meg is érkeztek.

A kocsmában még megbeszéltük Kovács Lacival, az ultrák egyik vezetőjével, hogy hazafelé az ő buszukkal el tudunk menni, csak a meccs után menjünk oda hozzájuk. Majd egy jelzés után felszálltunk az ultrabuszra, mindannyian, akik ott voltunk a kocsmában zöld-fehérek és átszállítottak mindenkit a stadionhoz. A lila-fehérek otthonánál azóta se lett szélesebb a beléptetőkapu, mint a kisszobám ajtaja, de mégis bejutott időben több, mint kétezer drukker. Közben kint mozgolódtak a hazai huligánok is, akik megtámadták az érkező fradista családokat, szurkolókat. Több se kellett az ultráknak, két fronton támadtak. Az egyik osztag a lezárt szektoron át, a másik kitörve a szűk ajtón védve a kintieket. A bentiek pedig szuvenírekkel érkeztek vissza a hazai oldalról. (persze utána tele lettek sírva a fórumok a provokáló békéscsabaiak által)

Majd kivonultak a csapatok, kezdődött a mérkőzés és a két tábor lehiggadt, csak a focival foglalkoztak – gondoltuk. Mindkét oldalról repültek a másik irányába a pirotechnikai eszközök, de legalább a szurkolás remekül szólt, még az új dalokkal is, köztük a mérkőzésen debütáló, Edda-slágerből (Érzés) átdolgozott „Zöld-fehér büszkeség” is, ami alatt Ferenczi Pista góljával meg is szereztük a vezetést. J

A félidőben bosszút esküdtek a csabai ultrák, szerencsére a rendezőség időben kapcsolt és addig nem engedték ki a csapatokat a pályára, amíg a hazaiak nem húzódnak arrébb. Hiába a lezárt szektor, az Előre vezetősége nem számolt közel háromezer fradistával kedd este. A második félidőben csupán két eseményt lehetett feljegyezni. Az egyik Simon Attila piros lapja, a másik pedig egy pályára rohanó szurkoló, akinek elvitele közben egységesen ordibálta a Fradi-tábor a „SÜN, SÜN, SÜN!”-rigmust a rendezőknek és a rendőröknek. Minden esetre vicces volt.

Ahogy lefújták a mérkőzést azonnal csatlakoztunk Kovács Laciékhoz, akik felszállítottak minket a buszra. Ezt természetesen jelezték a sofőrnek, aki az ilyenkor megszokottakkal ellentétben hisztizni kezdett, hogy ő aztán nem visz el minket, majd köpött a rendőröknek is  a potyautasokról. Hosszas tanácskozás után az a döntés született, hogy a frontvonalról kimenekítenek bennünket, hiszen a békéscsabai szurkolók továbbra is vadászaton voltak, nem biztos, hogy pofonok nélkül megúsztuk volna a kalandot.

Végül a vasútállomásnál leszállíttattak minket a járműről, és a rendőrök sorsunkra hagytak. Ekkor találgattuk, hogy hogyan tovább. Első kitalációnk az volt, hogy a liláktól hemzsegő városból átvonatozunk a számunkra biztonságos Gyulára és ott húzzuk meg magunkat nevelőapám főnökénél. Sajnos a gyulai vonatot lekéstük, így ezt el kellett vetnünk. Minden zöld-fehér cuccot gyorsan elraktunk, nehogy gyanút is fogjanak kilétünkről, majd bevetettük magunkat a városba és egy pizzériában megvacsoráztunk. Miután itt végeztünk tovább mászkáltunk a városban, majd visszamentünk a vasútállomásra, hátha ott meg tudjuk húzni magunkat. Ott olyan alakok vettek körbe minket, hogy amint megnéztük az első Budapestre tartó vonat indulását, inkább kimentünk onnan. Persze egyből megjelentek a járőrök, akik ahogy kiszálltak, hangosan gondolkozva megszólaltam: „inkább igazoltassanak, minthogy oda visszamenjek!”

Miután átnézték adatainkat, elirányítottak a helyi bevásárlóközponthoz, amit csak Tuskónak hívok. Miután odataláltunk meghúztuk egy másfél-két órára magunkat, közben be is tudtunk vásárolni. Majd hajnal 1-fél 2 körül elindultunk vissza a vasútállomásra, ahol a restibe vetettük magunkat, ahol egy apóka, aki Bencze szerint a nyugdíját is a kocsmába kapja azzal a panasszal fogadott minket, hogy „hogyan kaphatott ki a Békéscsaba a Ferencvárostól?” Jelezzük, semmi zöld-fehér ereklye nem volt rajtunk. Miközben mi elfogyasztottunk egy-egy italt, ő magában táncolt egy Apostol slágerre. Nem sokkal később nyitott a pénztár, mi pedig a jegyek megvásárlása után vártuk a vonatunkat, ami persze másfél órát késett Bukarest felől. Nem érdekelt minket, hazavitt Budapestre. Addig mi csöveztünk a váróteremben a fura alakok között.

Hosszas várakozás után végre megérkezett a Dacia EuroNight, amelyre végre megnyugodva szálltunk fel az izgalmas este után, majd végre elindultunk haza. Tisztára olyan érzésünk volt Rolival, mintha egy külföldi túrán lennénk, hiszen éjszaka van, annyira kifáradtunk, meccsen voltunk, EuroNighton utazunk. A gyors jegykezelés után bezártuk a kabint és aludtunk egy jót Budapestig. Ahogy leszálltunk a vonatról a Keleti pályaudvaron egyikünknek se jutott eszébe az, hogy aznap az iskola felé induljon el, pedig Benczééknek fontos órájuk is lett volna. Én is inkább elindultam hazafelé, miután elbúcsúztam barátaimtól és azon gondolkodtam magamban, hogy sok kirándulásunk volt a szezonban, de a bajnoki meccsek közül mégis ez volt az év túrája!