Zürich: "Szép volt, többet nem jövök!"

FC Zürich - FC Thun, Raifeissen Swiss SuperLeague, 2015. február 15.

Életem egyik negatív időszakát próbáltam feledtetni egy jó túrával, miután az őszi salzburgi kiruccanásról lemaradtam. Eleinte Marciék megszervezték a hamburgi kirándulást, amelyen a HSV-Hannover mérkőzésre látogattunk volna ki egy kalandos utazás során, azonban ezt az út nehézségei miatt elvetettük, mivel igyekeztünk volna minél kevesebből kihozni a túrát, úgy hogy ne kelljen éjszakáznunk sehol. Így végül egy újabb szavazás elé kerültünk, ahol három város közül kellett volna választanunk: Varsó, München, Zürich. Sajnos Varsóban időbeli problémáink lettek volna, így maradt a túraújonc Zürich és München ahol már voltunk. Előbbit én nem támogattam a svájci drágaság miatt, azonban a többiek döntöttek, irány az alpesi ország. Már január 2-án megvettük a jegyeket az útra, minden gond nélkül. Ezúttal a régi időket idézve, hatan jelentkeztünk a kirándulásra. Idén két újoncot avattunk, Janit és Árpit, velük együtt a szokásos brigád jött össze Rolival, Marcival, Mátéval és velem.

Miközben már szervezgetjük az utat, hogy mire mennyit szeretnénk költeni, mennyit szeretnénk vinni, a svájciak közbeszóltak, és egy döntéssel kiegyenlítették a CHF és az Euro közötti különbséget, amelynek köszönhetően az alpesi valuta több, mint 50 Ft-ot ugrott az értékében, amely alaposan megdobta a

költségeinket. Emellett az alpesi város árai sokkal drágábbak a Németországban megszokottakhoz képest. Oda általában elég volt 80 Eurot vinnem, mindig elég volt. Ezúttal szerencsére amíg azon aggódtam, hogy miből tudok majd költeni, tudtam váltani végül egy kis pénzt, hála a diákhitelnek is, így összetudtam szedni 140 CHF-et.

Az utolsó hét ideges várakozással telt el, álmatlanságban is szenvedtem, szóval eléggé fáradtan jelentem meg a Keleti pályaudvar előtt meghirdetett találkozón. Idén a szokásoktól eltérően a vonatindulást nem a nemzetközi jegypénztárnál, hanem a McDonald'sban vártuk meg azt az időpontot, amikor kiírják a vonatot a vágányra. Végül amikor kiírták, szlalomoznunk kellett a koszovói menekültek között. Jó páran feljutottak a vonatra, de többeket már a peronon lekapcsoltak a készenléti rendőrök, akik a vonaton is masírozgattak. Már csak a kérdésüket vártam, hogy "meccsre mennek?"

Csak kivételesen nem volt zöld-fehér sál a nyakamban. Miközben fogócska megkezdődött a bevándorlók és a készenlétisek között, addig a srácok elkezdték hörpölni a Marci által bekészített vodkanarancsot és előkerültek a Roli apja által készített kenyérlángosok is. Remek hangulatban kezdtük meg utazásunkat az Alpok felé. Közben a folyosón fel-alá mászkáltak a koszovóiak, amely az egész útnak megadta a témáját. Először Tatabányán, majd Győrben is leszállíttattak néhány emigránst.

Miközben robogtunk a határ felé, Árpi egyre izgatottabb lett. Barátunk ugyanis bár számtalanszor volt külföldön, de vonattal még soha. Amiután átkeltünk Ausztriába, azonnal fotózni kezdett, hiszen külföldön még nem utazott vasúton. Majd nem sokkal később valamelyik idióta meghúzta a vészféket. Gondoljuk az egyik menekült lehetett, akit itt vártak a csempészek.Utána már lazán megérkeztünk Bécsig, ahol újabb útitársak szálltak fel a szerelvényre, köztük néhány St. Gallen ultra, akik a Rapid Wien meccséről utaztak haza. Ők bátorították Marciékat, hogy a vonaton cigizhessenek, jelezték feléjük, hogy az osztrákok

ezt nem nagyon figyelik. Még szerencséjük, hogy a mi kocsinkban dohányoztak, hiszen a szomszéd vagonban már füstérzékelő is volt. Közben eldumálgattunk velük, a fociról, hogy kiknek szurkolunk. Közelebb hozott bennünket a témában a közös Rapid Wien iránti rajongás. A túra közben Máté egy Willy Fogg jelenet utánzásával szórakoztatott. ("Ájjjájjjájjjájjjájjj!!!") Bár a jelenetről videó is készült, ezt az érintett külön kérésére nem teszem közzé.

Miközben közel 200-zal száguldozott vonatunk az osztrák gyorsvasúti síneken, egy-egy alagútban szinte teljesen bedugult a fülünk. Ezt a szenvedést is ki kellett bírnunk Salzburgig, ahol Marciék egy kicsit cigizhettek a peronon, majd egy tolatás után folytattuk utunkat egy rövid németországi szakaszon át Tirol felé, amely alatt a többiek sorra kezdtek beájulni, majd nem sokkal később én is egy rövid időre. Majd mikor megérkeztünk Innsbruckba, akkor lehetett látni a fény kiszűrésével az ablakon kívül az Alpok havas hegycsúcsait. Ekkor sajnáltuk, hogy nem nappal utaztunk ezen a szakaszon.

Innsbruck után ismét a hegyek között folytattuk utunkat egy olyan szakaszon, amelyet korábban már bejártam a Microsoft TrainSimulator segítségével, így szinte kívülről fújtam az állomásokat, majd Landecknél nem St. Anton, hanem Feldkirch felé fordultunk, ahol aztán átléptünk Liechtensteinbe.

Ekkor mindenki próbált nézegetni, hogy milyen lehet az alpesi miniállam, de sok szépet nem láttunk ebből, de bejártuk az ország teljes vasúthálózatát, ahogy megérkeztünk Buchsba, a svájci határra. Ekkor fel kellett kelnünk, hiszen bár az állam tagja a Schengeni-övezetnek mégis igazoltatás volt a megállóban. Miután ellenőrizték személyi igazolványainkat, megérdeklődték  utazási célunkat, elindulhattunk Zürich felé. Ekkor már kezdett világosodni a környék, sokat láttunk, ami egyelőre csalódás volt Svájcból. Panelrengeteg amerre néztük, csak annyi különbség, hogy felette volt egy havas hegycsúcs. Ha ezt akarjuk látni, inkább elutazunk Miskolcra, huszad ennyiért. Ezt feledtette velünk a Walensee és a Zürichsee látványa, majd megérkeztünk Zürich főpályaudvarára.

Rögtön érkezés után nagyobb riadalom volt, hiszen úgy nézett ki, hogy Marci elhagyta a cigis dobozát, mivel a svájci áron nem szívesen akart venni újabbat. Szerencsére megtalálta a zsepis zacskóban, így miután kicigizték a srácok magukat nyakunkba vettük a várost. Előtte még Rolival benéztünk az információs irodába, ahol térképet próbáltunk nézni. Marci mondta, hogy próbáljunk valami olcsót venni. Amikor kiderült, hogy ingyen van, jó magyar szokás szerint elvettem mindenkinek egyet-egyet, megpróbálva a cigisekre sózni 10 CHF ellenében. (sajnos átláttak a szitán :) )

Innen nyakunkba vettük a várost, elsőként a helyi siklót a Polybahnt vettük célba a Zürichsee csatornájának túlpartján az állomással szemben. Jött a pofára esés, vasárnap zárva volt. Persze, hogy ezt nem vettük figyelembe a túraszervezése alatt, hogy vasárnap Svájcban minden zárva van.

Miután szomorúan felfogtuk a dolgot, elindultunk a sétálóutcák között, gondoltuk keresünk egy helyet ahol majd tudunk ebédelni. Két dolog tartott vissza minket ezekből a helyektől: 1., hatszor drágábbak voltak a Budapesten megszokott árakhoz képest, 2. és a legfontosabb, vasárnap zárva voltak. Innen benéztünk egy református templomba, ahol a kántor éppen készült elő a szertartáshoz, de az épület még nem volt tele, így körbe nézhettünk. A templom megtekintése után visszamentünk a túlpartra, ahol a Szent Péter téren néztük meg a helyi székesegyházat, ahol már láttuk a helyi embereket, ahogy igyekeztek a misére. Majd elérkezett délelőtt 10 óra, amikor a város összes templomának harangja, kórusban egyszerre kezdett el szólni, szinte megsüketítve az embereket.
A hangzavar elől menekülve lementünk a kikötőbe, ahol először találtunk egy nyilvános wc-t. Elsődlegesen az volt kiírva, hogy ingyenes, de az ajtó nem akart becsukódni, a bentlévőnek pedig azt írta ki, hogy nem lehet belépni. Árpi hólyagát nem érdekelte ez az üzenet mindenképpen kellett neki egy ürítés, csak az ajtó nem akart becsukódni. Így először Mátéval próbáltunk sorfalat állni neki, amellyel csak zavarba hoztuk, végül egy kis várakozás és

egy sikertelen akció után a Zürichsee kikötőjébe igyekeztünk, ahol Árpi talált egy újabb nyilvános wc-t, ahol gyorsan el tudta végezni a dolgát. Addig mi túléltünk egy sirályakciót, amely alatt a madarak bombáztak minket. (tudjuk mivel) Miután mindez megtörtént visszafordultunk a főpályaudvar felé, ahol meghúztuk magunkat a McDonald'sban. Egy rövid kuponos ebéd, majd wc-zés után továbbálltunk a főpályaudvar túloldalán található Svájci Nemzeti Múzeumba, de előtte néhány dolgot elhelyeztünk a csomagmegőrzőben, hiszen a múzeumból egyenesen a meccsre mentünk.

Szerencsére a tudományos intézményben kaptunk egy kis kedvezményt, magyar diákigazolványunkra, igaz, hogy 2 CHF, de az is valami. Bent a svájci állam összes értékét meg lehetett tekinteni Tell Vilmostól kezdve, a valláson át, egészen a fegyverekig, kitérve a bevándorlásra is. Megfigyelhettük a hagyományos svájci kürtöt is, a bankrendszer kiállításáig, de a téli sportoknak is megvolt a helye a múzeumban, egy olimpiai bobot is kiállítva.
Természetesen az egyik kiállítás alatt sikerült elveszítenünk a csoport többi részét. Miközben Janival és Árpival kerestük Marciékat, egy olyan lépcsőházba tévedtünk egy táblát követve, ahonnan csak olyan ajtón át tudtunk volna kijutni, amely megszólaltatja a riasztót, így visszamentünk oda ahol betértünk. Nagy nehezen megtaláltuk. Végül visszamentünk az aulába, ahol Marciékat is megleltük, gyors öltözködés után egy nagyobb sétára vettük rá magunkat, hiszen tömegközlekedési jegy nélkül nem mertük bekockáztatni az utazást a Letzigrund felé.

Nem fogadott a stadionnál az a tömeg amit vártunk egy tavaszi idénynyitótól, de legalább gyorsan megvásároltuk jegyeinket az állóhelyi részre, 30 CHF ellenére. Majd miután a többiek elszívták a cigijüket, beléptünk a tavalyi atlétikai Eb helyszínére. A lelátó mögött kisebb bódékból árulták a klubereklyéket, ahol én is vettem egy sálat és egy zászlót.

Majd kisebb bliccelésbe kezdtünk, hiszen állóhelyi jegyünkkel bementünk az ülőhelyes részre, ahol a kutya se kérdezte meg, hogy mit keresünk. Kiderült többen járták ezt az utat, mint mi. A kezdőrúgásig a stadion nem telt meg, alig 7 ezren voltak a 35 ezres stadionban. A játék nem volt meggyőző, talán egy átlagos magyar bajnoki mérkőzés szintjét hozta a hibákkal együtt. Számtalan kihagyott helyzet, gyenge zürichi támadójátékkal. A végén talált egy gólt a Thun, amellyel megnyerte a mérkőzést. Máté a hazai szurkolók között szinte őrjöngve ugrott fel a gólnál (ő a vendégek sikeréért szorított), mi pedig aggódtunk, hogy nehogy lincselés áldozatai legyünk. Végül ezt megúsztuk, majd a lefújás után pohárvadászatba kezdett a brigád, hiszen minden egyes műanyag korsó visszavétele után 2 CHF ütötte a markunkat. Végül 20 CHF értékben gyűjtöttük össze a dolgokat. A meccs végeztével a helyi biztonságiak világító pálcákkal jelezték a kifelé utat. Mikor ezt a másik blogomhoz le akartam fotózni, az egyik vezető dühösen állt mellém és követelte a képek törlését. Miután ezt megtettem követhettem a többieket a villamosmegállóba.

A helyi közlekedési társaság a találkozó utánra mentesítő villamosjáratokat indított, mi pedig elcsíptünk egyet, amely a főpályaudvarhoz ment vissza. Annyira fáradtak voltunk a nap végére, hogy inkább blicceltünk egyet. Innen már nem nagyon volt senkinek se ereje, hogy még egy rövid sétára elmenjen, inkább az állomáson maradtunk. Ez idő alatt jobban felfedeztük a főpályaudvart, amely inkább egy bevásárlóközpontra emlékeztetett minket.

Több étterem, üzlet volt itt megtalálható, amelyek egyikében bevásároltunk a hazaútra és vettünk ajándékot az otthoniaknak. Igaz apám egy bicskát kért tőlem, de a jó termékek onnan kezdődtek árban, amennyi pénzt összesen vittem magammal Zürichbe. Helyette találtam neki egy olyan tollat, amelynek a végén egy bicskát talál. De anyámék is örültek a svájci csokinak. Majd miután ezeket beszereztük, Roli és Jani beültek a váróterembe, ahol találkozhattak egy őrült fazonnal, akit csak Lando Calrissiannak neveztek el kinézete után, de lökte ezalatt a hülyeségeit. Mi Árpival, Marcival és Mátéval az állomás további részét fedeztük fel. Majd a csomagtárolóknál azon szórakoztunk, hogy

Máté befért az egyik tárolószekrénybe. Vajon megért-e volna 9 CHF-ot, hogy bezárjuk az ajtót egy rövid időre? :) Végül nem tettük meg. :) Majd felmentünk a peronokhoz várva, hogy mikor tolják be a vonatunkat, hogy fel tudjunk szállni rá. Kiderült, hogy ez később fog megtörténni, addig Máté és Jani betértek az újságoshoz, ahol majdnem lerabolták sorsjegyek által, ugyanis 16 CHF-et nyertek.

Addig én még mászkáltam a bódék között, ahol végleg elegem lett a svájci árakból, mikor láttam, hogy egy perecet 10 CHF ellenében adnak. Szerencsére hamarosan betolták szerelvényünket, amelyre a többiek utolsó svájci földön elszívott cigije után felszálltunk, elfoglalva helyünket.

Miután Marci elfogyasztotta az otthoniaknak vásárolt drága sajtját, megfogadtuk, hogy amíg nem leszünk tehetősebbek, biztosan nem jövünk Svájcba. Majd mikor már elegünk volt az alpesi államból, megérkezett a kalauzunk, aki nem egy szokásos figura volt. Szinte mint egy humorista. Marci az elején azt se tudta, hogy most mit adjon neki oda, a vonatjegyet, vagy pedig a személyi igazolványát? Végül a humoros kezelés után folytattuk utunkat, amely egy időre megadta a hangulatát a hazaútnak.

Majd hirtelen velem kezdve mindenki beájult. Először a határon, Buchs-nál tértem magamhoz, mikor a többiek lefotóztak, miközben alszom. A következő ébredés Innsbruck előtt történt, miközben egy magyar kalauz figyelmeztetett minket értékeinkre való ügyeléssel, ezért az egész brigád ébren volt a tiroli állomáson, ahol egy őrült hajléktalan garázdálkodott a peronon. Miután elhagytuk Innsbruckot, egy kicsit megnyugodva kezdtünk beájulni. Én Linz után, nem sokkal St. Pölten előtt tértem magamhoz, majd Bécs után a többiek is sorra kezdtek ébredezni. Miután átléptük a határt Hegyeshalomnál mindenki előszedte a telefonját és modern emberhez méltóan internetezni kezdett. Gyorsan megérkeztünk Budapestre, ahol a többiek elmentek a végállomásig, viszont én a 4-es metrónak köszönhetően egy kicsit gyorsítottam a hazaúton, és leszálltam Kelenföldön. Mire a vonat menetrend szerint beérkezett a Keletibe, én már a lakás ajtaján léptem be otthon.

A kirándulásunk nem volt rossz, csak az lett volna ennél jobb, ha egy kicsit kipihentebb lettem volna. Jó érzés volt ismét a srácokkal együtt túrázni, de ezek a svájci árak nem magyar pénztárcának vannak kitalálva. Reméljük hamarosan ismét jó túrákon vehetünk részt a srácokkal!